"...hogy mindig fenntartsunk egy köldökzsinórt egymáshoz" - 2. rész

Öt csemete, több száz növendék, muzsikus életformával spékelt mozaikcsalád – végtelen élethelyzet, egyetlen elv. Édesapámmal, Király Tibor Péter trombitaművésszel ott folytattuk, ahol abbahagytuk: ezúttal az árvaságról, a menet közben kigyúrt szigorról, a szükség esetén bevállalt főgonoszi szerepről, valamint a szándékosan át nem adott világnézetről esett szó – ja, és megszereztem a nagypapaság szupertitkos mestertervét. Maratoni interjú, második rész.

Harminc éve vagy apa, de egy éve már, hogy nincs, akinek gyermeke legyél. Hogy vagy, Apa?

Átfutott rajtam ez a gondolat. Hát... vizsgáltam. Ami feltűnt, hogy a gyász ideje volt nagyon rövid – igaz, hogy amíg a kórházban feküdt anyu, és minden nap bejártunk hozzá, az nem volt egyszerű. Ha valamire azt mondom, hogy megrázott, félelemre késztetett, elszomorított, ez az volt. Mikor a temetésnek is vége lett, és a hagyatékkal kellett foglalkozni, akkor élesebben is megkörnyékezett a gondolat, hogy négy év alatt mindenki elment a családomból. De erre egy kicsit számítottam is, egyszerűen mert késői gyerek vagyok: ha nem is tudatosan, de a magamra maradás kérdése sokáig folyamatosan felszínen volt bennem. Nem kell nagy elméleti tudás ahhoz, hogy az ember felmérje, hogy neki kell majd gondoskodnia a szüleiről, a bátyjáról. Én nagyon fiatalon, 14 évesen jöttem el otthonról, azóta pedig – a munkám jellege miatt – szinte csak nyaralni jártam haza, aztán ahogy haladt előre az idő, egyre inkább jelen kellett lennem otthon a megoldandó ügyek-bajok miatt. Ez viszont teljesen természetes, és így is történt.

A jelen levésnek furcsa bűvésze vagy: egyrészt a zenészélet átkát viseled, tehát későn jössz meg és sokat utazol...

Olyan hivatásom, munkám van, ami nektek, gyerekeknek nem biztos, hogy mindig örömteli volt. Zenészként én mindig akkor dolgozom, amikor más ember pihen: a koncert alvásidőben van, tehát optimális esetben tudtam mesélni, meg részt venni a lefekvési rutinban, de inkább nem. Volt, hogy ez fejtörést okozott nekem is, de akkoriban jellemzően nem foglalkoztam ezzel. Egyrészt mert lépéskényszerben voltunk, egy fizetésből éltünk, és megesett, hogy hó végén kölcsönkértünk. Ha pedig haknikat vállaltam, turnékra mentem, az szükségképpen azzal járt, hogy nem voltam otthon. A tevékenység, amit csináltam, az inspirált, de rengeteg hisztit generált otthon –

és persze mind tudjuk, hogy most mindenben a legjobb és legszebb vagyok, de akkor momentán nem voltam az... én is voltam link, feledékeny, figyelmetlen, én is szóltam rosszul.

...másrészt viszont nem mulasztottál el egyetlen kritikus pillanatot sem. Sosem felejtem el, hogy negyed óra alatt odaértél, mikor elcsapott az autó a Kálvin téren.

Azért ezeket a cirkuszokat, amiket művelni méltóztattok, nem kívánom senkinek. A legutóbbi közös mentőautózásunknál mondtam neked, de most írásban is rögzítjük, hogy legközelebb szülni vagyok hajlandó menni veled. Valami fantasztikus érzéketek van ahhoz, hogy óriási csinnadrattával iszonyatos balhét csapjatok magatok körül, amiből – most figyelj – komoly sérülés nélkül kerültök ki.

Ilyenkor azért megkísért a gondolat, hogy öregem, ezek szórakoznak velem...

A viccet félretéve, az első reakció mindig az ijedség. Utána viszont teszi az ember, amit tud, mégpedig azonnal. Az megint más, amikor nem tud mit tenni.

Mert mondjuk nem negyed órára van...

Az egy édes telefon volt, amikor Finnországban turnéztam a kilencvenes években, és szóltak a hotel portájáról, hogy otthonról hívnak. Mi újság, kérdem én, nyugi, már nincs baj, hazaértünk a kórházból – szólt a válasz. TÉNYLEG?! Hát ez nagyszerű, és mi történt? Boldit megrázta az áram. TESSÉK?! De nincs baj, ne aggódj...

Hogy érezted magad?

Baromi pipa voltam. Miért kell ilyenkor fölhívni? Nem értettem. És ha baj lett volna? Mit tudok tenni? Ott álltam 1200 kilométerrel arrébb, és akkor még nem úgy volt, hogy szaladok, elkapom az esti gépet és repülök haza.

A tehetetlenség dühített?

Igen. Fiatalon az mindig frusztrálja az embert, bár ma már akár egy egész másodperccel később gurulok dühbe miatta.

A dühről, szigorról is van egy meghatározó emlékem. Pofont sosem kaptunk, a kiabálás ritka volt, de azt a mai napig emlegetjük Boldival, hogy amikor leültetted valamelyikünket, előredőltél az asztalon könyökölve, és pianissimóban csak annyit mondtál, hogy "Édes kisfiam, te mit képzelsz magadról?", akkor belénk fagyott minden, ami folyékony volt, fülünket-farkunkat behúztuk. Hogy lehet valaki ilyen hatékonyan szigorú?

Nem tudom. Engem mindig az a vád ért, hogy nem vagyok elég szigorú. Az én apám sem pofozkodott, legfeljebb kiabált, vagy lehülyézett, ha tényleg hülye voltam – így nekem is természetes volt, hogy nem ütök. A poroszos, autokrata nevelés sosem ment, emiatt persze sokszor féltem is, főleg a tanításban, nehogy tekintélyt veszítsek. A középiskolás növendékeimet például a mai napig magázom, mert annak van egy súlya, és gondoltam, hátha ettől tekintélyem is lesz – az eredménye az elején csak annyi volt, hogy egy ideig én voltam a mumus az iskolában. A tekintély másból fakad. Nekem nem célom a szigorúság, de meg kellett tanulni küzdeni azért, hogy jól értsenek, és hogy világos legyen a szigor célja.

Azt is be kellett látnom, hogy egyértelmű határvonalat kell tudnom húzni nektek, hogy eddig, és nem tovább. Mert ha ezt nem teszem, akkor bár népszerű leszek, de hogy ti ráfáztok, az is biztos.

Márpedig amikor határt húz az ember, akkor nem tud aranyos lenni. A szigorúság nálam sok odafigyelést igényelt, rá kellett szoktatnom magam arra, hogy ha vannak valóban fontos dolgok, akkor abban vita nincs. Ha egy teljesen egyértelmű határ kérdésében nem működtök együtt, akkor ott nincs cukiskodás. Legfeljebb haragszotok két napig, a harmadikon meg kibékülünk. 

Erre mondtad mindig, hogy a mi érdekünkben "bevállalod a főgonosz szerepét"?

Így van. De ez nálam egy tanult folyamat volt. A jópofaság nagyon jó, nagyon fontos, de az igazán lényeges dolgoknál nem elég. 

Az igazán lényeges dolgokról jut eszembe, hogy noha hagyományosan a családfőt tartják az örökölt hitrendszer, vallás, látásmód forrásának, én nem úgy emlékszem, hogy tőled kulcsrakész világnézetet kaptunk volna. Inkább folyamatosan keresni láttalak, semmint egyvalamit képviselni. Eleve "ez volt a terv", hogy a vizsgálódó attitűdöt adod át a gyerekeidnek?

Amit most elmondtál, az abból a helyzetből fakadó következtetés, hogy te a lányom vagy, ebből a pozícióból gondolkozol. Nem jársz messze egyébként az igazságtól, de hogy azt feltételezed, hogy mindez tudatos volt, azért van, mert gyermeki látásmóddal szemlélsz. A valóság ettől picit árnyaltabb, és az egész az én felmenőimtől indul. Apai nagyszüleim görögkatolikusok voltak, anyai nagyszüleim reformátusok, a szüleim viszont, ahogy eljöttek otthonról, rögtön ateisták lettek. Mikor gyerek voltam, minderről otthon egyáltalán nem volt szó. A hit kérdése először 7-8. osztályos koromban rúgta be nálam az ajtót, egy osztálytársam piszkálta meg a kérdést bennem, én pedig csak néztem, mint hal a vízben. Rákérdeztem otthon, de kifejezetten az ilyen dolgok ellen beszélt a családom. Később ez a téma elült, nem foglalkoztam vele, a főiskolára kerülve pedig azzal szembesültem, hogy nagyon nagy a baj. Én otthon kifejezetten ateista, szocialista nevelést kaptam, vidéki gyerekként érkeztem Pestre, ami akkor már bőven ellenzéki volt, én tehát a rendszer részeként jöttem a rendszerellenesek közé. Nem egy őrült ment szembe az autópályán, hanem mindenki szembejött... Ráadásul azt tapasztaltam, hogy nem feltétlenül bízhatok meg azokban, akikről azt tanultam, hogy megbízhatóak, és amiket otthon mondtak nekem, azokról sorra kiderült, hogy nem érvényesek.

Ez volt az első élmény, aminek a hatására le kellett ülnöm egy sarokba végiggondolni, hogy most akkor mi is van.

A látásmódom átformálódott, de ezek után otthon kellett a konfliktusokat felvállalni.

Erre volt a hab a tortán a templomi esküvő Anyával...

...amihez meg kellett keresztelkednem, és előjött a dolog vallási része is. A katolikus hitvilágba csöppentem bele, de csak formálisan, nagyon sok mindent nem értettem: a miliő, a templomi zene, a közösség vonzott, trombitáltam is éjféli miséken, de ez infantilis részvétel volt a részemről. A válás után egyrészt egyházjogilag rendezetlen helyzetbe kerültünk, másrészt elindultam egy hosszú úton, keresni kezdtem, mert az ember mindig ezt teszi, ha észreveszi, hogy addig hülyeséget csinált, harmadrészt más is érdekelni kezdett. Így jött képbe az ezotéria, az asztrológia, aztán egy műtét elkerülése és egy természetgyógyász révén egy indiai tanítóval is megismerkedtem. De ez így még mindig nem volt több belső katyvasznál. A következő hatás, ami arra késztetett, hogy üljek le egy sarokba gondolkodni, Makovecz Imre személye volt: mikor őt megismertem, nem a gondolatait kezdtem a magaméhoz hasonlítani, hanem azt vizsgáltam, hogy hol van a találkozási pont a gondolkodásmódok között. Elolvastam a könyveket, amiket javasolt, de ezek nem egy vallás dokumentumai voltak, hanem a világnézetekhez való viszonyulásról szóltak. Miközben ő hívő katolikus ember volt.

Te nem vagy az?

Szívesen lennék teljes jogú katolikus, gyónással, áldozással, misével, mindennel, ami ezzel jár. Ezeket a dolgokat viszont én most magamban rendezem, ha le tudom csendesíteni magam. Ami hiányzik az életemből, az a rögzült rítusok, szertartások rendszere.

Ha megkérdezik, hogy hiszel-e Istenben...?

Egyértelmű igennel felelek. A népszámláláson is római katolikusnak vallom magam.

Szerinted annak is meghatározó szerepe van a mi megtalált hitünk szempontjából, hogy te is a katolicizmusnál kötöttél ki?

Nem egészen. Mai kifejezéssel élve, ez a ti bulitok. Persze a szüleinktől látunk-hallunk ezt-azt, de a skála nagyon széles, sok minden belefér – nézd meg csak azt, amit az előbb elmeséltem. Sok helyen nem csak a családnak, de a helyi közösségnek is szigorú elvárása a vallásos élet, falun magától értetődik, hogy ha megvolt a mise, az ostya meg a Boldogasszony Anyánk, akkor kész, mehet a pipa.

De az embernek az anyagi táplálékon kívül iránymutatásra is szüksége van, és ha ezt nem kapja meg onnan, ahonnan autentikusan várná, akkor máshol kezdi keresni.

Ha te úgy érzed, hogy tőlem kaptál iránymutatást, annak nagyon örülök, de tudnod kell, hogy ez részemről nem egy előre meghatározott döntés volt, hanem egyszerűen egy állapot, amit te megfigyeltél, és hatással volt rád. Nekünk, szülőknek és tanároknak sosem szabad elfelejteni, hogy nem csinálhatjuk azt, amit akarunk. Vagy azt csináljuk, akik akkor a legjobb állapotunkban vagyunk, és akkor legfeljebb lógunk egy pszichológussal, vagy elkezdünk szerepet játszani és hajtani valakit egy irányba, de akkor a ránk bízottak sírva menekülnek. 

Akkor azért nem adtál nekünk kompakt világnézetet masnival átkötve, mert a te szüleid ezt csinálták veled, és azt tapasztaltad, hogy ez nem működik?

Így van. 

Jelentem, az utolsó kérdés következik. Milyen előkészületi lépéseket tervez tenni a dinasztia feje az unokák érkezésére?

Állj! Egy pillanat.

Igen?

Kérlek szépen, én már évek óta készülök az unokák érkezésére. Megvan a homokozó helye Sarudon, letettem a hajós vizsgát tavasszal, van horgászengedélyem és -felszerelésem, cimborák vagyunk a madártani egyesülettel, és van egy katonai látcsövem is. És már a terv is megvan arra, hogy bővítjük a házikót. Bár nagypapás könyvet még nem vettem, és nem ismertem a nagyapáimat sem, tehát előttem nagyfateri minta nincs, én nem precedenst kívánok teremteni a családban, hanem egyszerűen jó nagypapa kívánok lenni. Pont. Meg aztán mit tudok erre készülni? Legfeljebb azt, amit ti hagytok nekem.

De a lényeg az, hogy ahol velem együtt van az unoka, ott szívesen legyen. A nagypapai szerep az, amire – ebből a szempontból – mindennél tudatosabban készülök.

Az interjú felvétele és szerkesztése között eltelt időszak egy újabb kérdést indokol, úgyhogy bocs, Apa, de még ezt is felteszem. Mit éreztél, mikor Nusiék elmondták neked, hogy babát várnak?

Kiugrottam a bőrömből örömömben! Aztán rögtön azon gondolkodtam, hogyan tartom a számat két hétig, hogy Nusiék kérésének megfelelően csak amint ti megtudtátok a jövevény érkezését, azután büszkélkedhetek az unoka érkezésével. Jellemzően a dél-koreai turné előtt, a repülő indulásának reggelén mondták el az örömhírt... Mindenkinek a fantáziájára bízom, hogy magyaráztam ki a kollégáim előtt, hogy egy Micimackó plüsst reptetek haza... Vajon kinek hozhattam?

Az interjú első része ide kattintva olvasható.