A „nekem kell mindent tudnom”-ból játszótárssá vedleni

Szőnyi Szilárd újságírói pályájának markáns jegye a hagyományos családi értékek védelme. Hogy van mit oltalmaznia – ha nem is kard-, de tollforgatással –, arról saját családi élete tanúskodik. A publicistát és az apát is elragadja olykor a hév, kétségtelen. Ám aki a szövegeihez hasonlóan az apaságával is hajlandó szöszölni, annak tekintélyelvű szeretetéből lassacskán kikristályosodik a szeretetelvű tekintély. Adventi beszélgetés a magyar jezsuita rendtartomány kommunikációs vezetőjével, a Heti Válasz egykori felelős szerkesztőjével, az (ej, most már nem) anonim mosogatásfüggők mindeddig kinevezetlen szóvivőjével, illetve Johanna, Franciska, Gáspár és Jakab édesapjával.

„A kín oszthatatlan” – írod a szülés fájdalmáról Köldökzsinór című tárcádban. Az apaságból mi a megoszthatatlan?

Azt, hogy „fiam”, a feleségem sosem fogja tudni ugyanúgy mondani, ahogyan én. Tőlem sem hangzik ugyanúgy a „lányom”, mint tőle. Szoktam Gazsit és Jakabot „fiamnak” hívni, mert ez valahogy bensőségesebb: emlékeztet, hogy „kim vagy nekem”, és jelzi, hogy férfiként is tartozunk egymáshoz. Kifejeződik ebben valami ősi, nemzedékeken átívelő örökség is, de a megszólítás valójában rólam szól, hogy mekkora öröm az, hogy van, lehet fiam. Persze ha csak lányaim lennének, hasonló hálát éreznék. Mindezt sosem gondoltam egyértelműnek; képesnek és méltónak sem tartottam rá magam – mégis megadatott.

Adatott? Sokszor a fő műveidként hivatkozol a gyerekeidre.

Talán a fő műveinket is ajándékba kapjuk… Persze bennük vagyok, hozzájuk teszek – meg talán el is veszek belőlük –, de azt, hogy ilyen családban élhetek, ajándéknak és a legerősebb istenérvemnek tekintem. Az a mondásom, hogy a „Fő művem a négy gyerekem, minden más ráadás”, inkább a fontossági sorrend megvallása, mintsem büszkélkedés egy valamiféle makulátlan apai teljesítménnyel.

Milyen viszonyban áll a tökéletlenség a tekintéllyel? Neked van tekintélyed?

Olyan értelemben nincs, hogy ha belépek a szobába, többé pisszenés se hallatszik. Sőt legalább nyolcszor kell mondanom, mire elérem, amit szeretnék. Hogy hagytam nyolcig, nyilván az én gyengeségem: sosem tudtam igazán erélyes lenni. Következetességben sem jeleskedem, viszont lobbanékony vagyok, így a hiányt sajnos a legtöbbször hangerővel próbálom pótolni. Tanárként kezdtem a pályámat, akkor sem volt erősségem a fegyelmezés. Most az interjúra készülve körbekérdeztem a gyerekeimet, milyen apának látnak. Majdnem mindegyikük kreatívnak és jó programszervezőnek nevezett – az egyik fiam meg azt vágta rá, hogy az átlagnál engedékenyebb vagyok.

Azt pedig tudjuk, hogy a szülő akkor nevel igazán, amikor hátat fordít: a minta százszor erősebben hat, mint a szó.

Ráadásul amit a gyerek úgy hároméves koráig nem adunk át példával, szóval, tettel, az majdhogynem veszett fejsze nyele, és az ekkor rögzült sémákon is nehéz változtatni később. Sok gyengeségem van, önreflexióban viszont elég jó vagyok. Rengeteget hibázom, de úgy tartom, hogy a hibával nem ér véget a történet. Sok múlik azon, hogyan reagálunk rá, elismerjük-e, igyekszünk-e jóvátenni, kérünk-e bocsánatot. És mivel a gyerekeimmel meghitt a kapcsolatom, azt remélem, azért adnak a szavamra – ha nem is minden hétköznapi dologban, inkább az élet főbb kérdéseiben. Aztán lehet, hogy bizonyos életkorban dafke az ellenkező irányba mennek... Van, hogy az apai tekintély csak évtizedes fáziskéséssel rajzolódik ki. Hogy egy kedves Facebook-bölcsességemet idézzem: arra, hogy apádnak igaza volt, csak akkor jössz rá, mikor előtted áll egy, a kamasz-éneddel egyidős fiú, és nem hisz neked.

Egy cikkedben azt pedzegetted, hogy még a názáreti ács is elbizonytalanodhatott a saját szerepében. Szerinted Szent Józsefnek volt apai tekintélye?

Ha Jézust istenembernek valljuk, akinek teljes emberi lényege is van, és hozzávesszük, amit a korai évek nevelésbeli jelentőségéről említettem, akkor egyértelmű, hogy Jézus emberi személyiségének alakításában Szent Józsefnek nagy szerepe volt. Pszichológusok a megmondhatói, hogy egy ember istenképét alapjaiban határozza meg az édesapja. József apasága járult hozzá a leginkább ahhoz, hogy Jézus milyen ember lett, és földi életében milyen kapcsolata volt mennyei atyjával.

Te hogyan mutatsz Istenre?

Sajnos nem tudok annyira imádságos, liturgikus életű lenni, mint szeretném. Inkább a hétköznapi dolgokon keresztül igyekszem megélni és megláttatni Istent. Segíti mindezt a munkám is, hiszen a jezsuiták egyik jelszava a „Megtalálni Istent mindenben”.

Legjobban azt szeretem, amikor vallásos terminológia, sőt akár az Isten szó nélkül sikerül Róla úgy beszélnem, gondolkodnom, cselekednem, hogy közben minden, ami elhangzik, Rá mutat, Belőle fakad.

Most adventben sem annyira formális imádsággal gyújtunk gyertyát otthon esténként, inkább összeülünk, és aki tud, megoszt egy felemelő pillanatot a napjából.

Föltámadott a gender című köteted a hagyományos családmodell védelmében, illetve a radikális feminizmus és a genderideológia vadhajtásai ellen írt publicisztikáid gyűjteménye. Ebben többek között érvelsz az édesanyák otthonléte, az ebből fakadó biztonságos kötődés és a gyerekek későbbi harmonikus családi élete mellett. De megér-e egy otthon maradó anya egy távol levő apát?

Ma már némileg mást választ adok erre, mint huszonöt éve. Akkor családfenntartóként jobbára én is távol lévő apa voltam, és a harmadik gyerekem születésekor esett le, hogy este hétkor azért már otthon volna a helyem. Az a patriarchális jellegű minta, amiben még a szüleim nemzedéke is élt, sokat oldódott: ma már szociológiai, pszichológiai kutatások támasztják alá, hogy a férfinak érdemes apaként is aktívabban jelen lennie. Pelenkázz, tovább élsz! – hangzott Kopp Mária mottója. Az egyik fiam épp a minap elevenítette fel, milyen jó volt, amikor nemrég ketten elmentünk biciklitúrára. Erről beugrott, hogy 12-13 éves koromban egyszer eltöltöttünk egy éjszakát az apámmal valami panzióban, és ez a mindmáig meghatározó élményem. Mai fejjel tehát hamarabb hazaérnék a munkából, és sokkal több időt töltöttem volna a családdal, és a gyerekeimmel kettesben is.

Mi az, amit szívből vágysz követni édesapád példájából?

Tőle a gyermeki – olykor gyermeteg – lelkületet kaptam, nem tudatosan átadva, inkább sejtekbe kódoltan. Ő nagyon bohókás, az unokáival való kapcsolatán látszik igazán, mennyire le tud menni kisgyerekbe.

Nem könnyű állandóan apaképnek, sőt istenképnek lenni… Ez a gyermeki lelkület fellélegzést nyújt a „magaslati apaság” elvárásának terhe alól?

Épp az Én vagyok az apád oldalon olvastam Hodász András apa című versét, melyben a lírai én az apjával csúszdázik, és felfakad benne az öröm, hogy végre nem istenkép vagy, hanem esendő ember. Nekem ez megy jól: a "nekem kell mindent tudnom"-ból játszótárssá vedleni. Ez persze néha idétlenkedés is, de ha van tulajdonságom, amiért hálás vagyok, akkor ez az. És nagyon praktikus megöregedés ellen.

Hogyan lehet szilárd értékrendet – Szilárd-értékrendet – átadni úgy, hogy közben önálló véleményalkotásra, kritikus gondolkodásra nevelsz?

A gyerekeim világnézete nem copy-paste Szőnyi Szilárd. Nagyon nem…

Volt közülük, aki egy időben eléggé az ellentétét képviselte annak, amit én például genderügyekben gondolok. Bár otthon ezeket nem harsogom, nem tartok kiselőadást a publicisztikáimból a nappaliban.

Nem viszed haza a közéletet?

Nemigen, sőt ma már inkább ők hozzák haza. Mostanában vannak olyan témák a politikában, amelyek engem legfeljebb újságolvasóként érdekelnek, tettekre azonban már rég nem sarkallnak, a gyerekeimet viszont fölcsigázzák, sőt, cselekvésre ösztönzik.

Olykor persze kétségeim vannak, hogy az-e a jó irány, ami felé tekintenek, de azt mondom: menjetek, nézzétek meg! És ha kell, égessétek meg magatokat néhányszor, ahogy mi is tettük.

Nem nyomom tehát rájuk az értékrendemet. Azt például, hogy milyen társat választanak, hívő lesz-e a jövendőbelijük, nem célom befolyásolni – miközben persze szurkolok, hogy olyan, őket Isten és ember előtt életre szóló társnak választó párra leljenek, mint ami nekem megadatott. Engem is meglep, milyen könnyen megtanultam elengedni őket.

Pedig némely írásod szerint te a pofont is elfogadható eszköznek tartod – kizárólag pedagógiai célzattal, preventív jelleggel –, hogy jó irányba terelj, határokat szabj.

Adtam már pofont gyerekemnek, és nemigen emlékszem olyanra, amire büszke lettem volna, vagy amit ne bántam volna meg. Könnyen felmegy bennem a pumpa, és amikor kisebbek voltak, megesett, hogy lendült a kéz. Aztán amikor az ember lenyugszik, rájön, hogy nem kellett volna. Még a közelmúltban is kértem ezért bocsánatot a kamaszfiamtól, pedig utoljára kisiskolás korában emeltem rá kezet. A pedagógiai célú pofonnal viszont nincs gondom – de ebben nem én vagyok „jó”, hanem a feleségem. Pár éve az egyik akkor kamaszgyerekünk egy durva kihágást azzal tetézett, hogy minősíthetetlen módon beszélt az édesanyjával, mire egy idő után a feleségemnek elcsattant a keze. Azt a pofont jogosnak tartottam – ahogy utána, sőt a mostani interjú szövegének családi egyeztetésekor is megbeszéltük, a gyerek úgyszintén, és szemmel láthatóan jót tett neki. Az ilyen esetek után viszont együtt rá kell nézni, hogy mi is történt, mennyi volt benne az indulat, kinek mi volt a motivációja, szándéka, érzése. Ha ezeket át tudjuk beszélni, az meghittséget tud adni a kapcsolatnak.

Mármint a pofon előtt is meghitt kapcsolatnak.

Igen. És hadd mondjak egy ellenpéldát. Feleségemmel vidéki házunkban épp bográcsozni készültünk a vendégeinkkel, amikor telefonon hívtak: kedves apuka, itt van a gyereke, haza kellene vinni. Drága utódom kétszáz kilométerrel odébb bulizott a barátaival, és annyira kiütötte magát, hogy érte kellett menni. Autóba ültem, és vezetés közben két órán át azon töprengtem, mi legyen az első szavam, amikor találkozunk: miként legyek pedagógiai célzattal kellően erélyes, egyúttal szeretetteljes. De az élet minden forgatókönyvet felülírt:

amikor a nagykamasz gyerekem meglátott, odajött, a nyakamba borult, és hosszasan szorított magához.

Utána kocsiba be, keressük a szavakat, megy a „ki szólal meg előbb”. Ő persze kiadós szidásra számított, és nagyon meglepődött, hogy helyette egy, a helyzettől megrendült apát kapott – én pedig életem egyig legszebb, a gyerekemmel való kapcsolatomat elmélyítő élményét.

Hogy tanítod meg állni a pofonokat? Téged nagyon sok támadás ért a homoszexualitással, genderrel kapcsolatos írásaid és médiaszerepléseid miatt.

Nem tudom állni a pofonokat. Ezekbe majdnem mindig beleroggyantam. A közéletben megmártózó emberek többsége megtanul rinocéroszbőrt növeszteni, és ha belülről kicsit marcangolja is őket a vitriol, lehet, hogy titokban még élvezik is. Én ennél sokkal érzékenyebb vagyok. Amikor a melegkérdésben írott publicisztikáim némelyike után napokig a fél magyar sajtó a fejemen ugrált, kegyetlen karikatúrák, cikkek jelentek meg, abba kicsit belehaltam. A Föltámadott a genderhez aztán a kötet alapjául szolgáló korábbi írásaimat némileg áthangoltam. Nem heréltem ki őket, de a napi publicisztikában megszokott karcos élükön tompítottam. Ma már úgy törekszem fogalmazni, hogy ne csak azok szeressék az írásaimat, akik eleve egyetértenek velem. Igyekszem olyan érveket hozni, amelyek a más elveket vallókat elgondolkodtathatják, és párbeszédre vezethetnek.

Mit tennél, ha az egyik gyermeked melegként coming outolna?

Amennyire nem meglepő a kérdés, annyira banális a válasz:

sokkal jobban szeretném.

Nem csak azért, amiért az írásaimban is különbséget teszek a társadalmi jelenség, az agresszív lobbizás és az Isten képmására alkotott ember méltósága között. Ahogy egyébként a katolikus katekizmus is tanítja: a homoszexuális hajlammal élő embert tisztelettel, gyöngédséggel, szeretettel kell fogadni, de a lobbit, a genderideológiát és pláne annak vadhajtásait minden további nélkül bírálhatjuk. Mivel a társadalmi jelenség mögött hús-vér emberek állnak, próbálok tekintettel lenni az ő érzékenységükre. És ha valamelyik gyermekemről homoszexuális hajlam derülne ki, úgy hiszem, még közelebb kerülne a – persze rendkívül nehézzé váló – szívemhez, hiszen ez nem volna könnyű helyzet; nem is annyira nekem, hanem neki. Emellett elkezdenék töprengeni azon, hogy a biológia mellett esetleg mi járult még hozzá – akár az én részemről, az általam nyújtott apakép miatt – ahhoz, hogy ilyen irányultsága lett. Ma viszont a szocializációs háttér gondolatát szinte fölvetni sem szabad – én pedig többek között ezt kifogásolom, és nem a meleg emberek életvitelét szándékozom gyalázni.

Nem csak támadást, elismerést is kaptál bőséggel, többek között Mikszáth-díjas és Minőségi Újságírásért-díjas újságíró vagy. De mi az apai siker fokmérője?

Hadd hozzak megint egy „Facebook-bölcsességet”, még a Facebook előtti időkből: minden férfi legyen különb, mint amilyen az apja volt. Ha az én gyerekeim különbek lesznek nálam, az siker – persze nem az enyém, hanem az övék. És, hála Istennek, már most azok.

Néhány éve azt nyilatkoztad, hogy az apaságban neked az a legnagyobb kihívás, hogy felülkerekedj magadon. Miben sikerült?

Nem sok mindenben, mert alapvetően önző és kényelmes ember vagyok. A feleségem hamarabb ugrik, ha csörög a telefon. Vagy ha a távirányítóért két lépést meg kell tenni, adott esetben megteszem, de utána már látom is a fejem fölött a glóriát. A mosogatás, az más. A feleségem órákig süt-főz, mi meg tíz perc alatt elpusztítjuk az egész délelőtti munkáját – így jó pár éve elhatároztam, hogy a mosogatás legyen az én feladatom. Ez hamar úrrá lett rajtam, szinte szenvedéllyé vált. Ennek persze praktikus oka is van: az ember háttal áll a konyhának, fél órán keresztül csak a saját gondolataival foglalkozik – cikkötletek, kreatív tervek egész sora születik ilyenkor. A másik, hogy miután végeztem, ránézek a szárítóra, és elégedetten nyugtázom: ezt én csináltam. Win-win: úgy szolgálom a köz javát, hogy közben belül kihúzhatom magam. Mostanában egyébként azon tűnődöm, hogy meg kellene tanulni vasalni – elvégre sok jezsuitán is az látom, hogy maguk vasalják az ingüket.

„…törölgetnek, mosogatnak, bugyolálnak, aztán az Apa kezébe adnak egy fehér rongyköteget, amiből egy apró arc kandikál ki. Az ő gyereke. Nahát” – írod a Köldökzsinórban. Mit látsz, hogyha fehér rongykötegbe, a jászolba nézel?