„Minden a kapcsolódáson múlik” – Interjú Süveges Gergővel Apakulcs című könyvéről

Az augusztusban megjelent Apakulcs az apai szeretet szerszámosládája. Csak semmi sufnituning: férfias, baráti, áttekinthető gondolat- és eszköztár, mely a gyermekünket ismerni, szeretni és támogatni segít. Megerősít abban, hogy nincs menthetetlen apa-gyermek kapcsolat, hogy mindenki minden élethelyzetben lehet a tegnapinál jobb apa, és hogy elég egyszerű alapelveket apránként alkalmaznunk ahhoz, hogy ne idegenek, hanem – stílszerűen – kulcsfigurák legyünk egymás számára. A négygyermekes apa, újságíró-műsorvezető, coach szerzővel, Süveges Gergővel beszélgettünk.

Mi lett volna, ha édesapád annak idején olvassa ezt a könyvet?

Nehéz dolog ez. Sokkal könnyebb helyzetben vagyunk mi, mai apák, mint a szüleink voltak. Jóval több lehetőségünk van tájékozódni, szakirodalmat olvasni, beszélgetni, kutatásokat megismerni, egyáltalán: reflektálni arra, hogy hogyan működünk apaként. Rengeteg információ érhető el önismeretről, gyermeklélektanról, párkapcsolatról, csoportdinamikáról – többet tudhatunk, ha akarunk tudni. Az előző generációk apái kénytelenek voltak a megérzéseikre, ösztöneikre hagyatkozni. Nem törnék pálcát felettük, mert biztos vagyok abban, hogy mindent megtettek, amit az ő tudásukkal, képességeikkel megtehettek. Nekünk sokkal jobb dolgunk van – így a felelősségünk is nagyobb.

A felelősség adott, ám a köztudatban mintha még mindig nem volna egyértelmű, hogy az apaságra – és az anyaságra is – „gyúrni” kell.

Örülök, hogy egyre többen vagyunk, akik számára egyértelmű. Épp ezt jelzi az is, hogy könyveknek és más tartalmaknak is egyre népszerűbb tárgya az apaság. Mikor 2008-ban az első „apakönyvem”, az Apa-kép-írás megjelent, afféle 21. századi első fecske volt, nemigen lehetett találni ilyen témájú műveket – persze leszámítva a klasszikus irodalmat. Mikor pedig 2012-ben megjelent a folytatás, az Apaszem, már nem volt kuriózum, mert nagyon sokan kezdtek írni erről. Szily László Kitolása, Széll Dávid Apaparája, Herczeg Zsolt Büfik és bukások című könyve jut most eszembe, no meg a közelmúltból Léder László Csendes apaforradalom című könyve.

Az Apakulcs mégsem illik bele teljesen ebbe a sorba – még a saját apás könyveidébe sem.

Azt vettem észre, hogy ezek a könyvek nagyon fontosak, élvezetesek, amelyek alapvetően történeteket mesélnek el (kivéve talán Léder Laci könyvét), egy-egy történet pedig mindig modell. A modell azt mutatja meg, hogy az az adott apa azzal a gyerekkel, abban az élethelyzetben, abban a családi felállásban hogyan tudott működni. A modellek lehetnek nagyon lelkesítőek, motiválóak, de ezeket olvasni kicsit az aranymosáshoz hasonlít: ki kell szitálni belőlük azt, ami számunkra fontos. Én olyan könyvet akartam írni, ami a „szitált eredményt” tartalmazza:

tehát nem modelleket, hanem olyan alapelveket találni, amelyeket bármely apa, bármely gyerekkel, bármely életkorban, családi szerkezetben alkalmazni tud. Mert nagyon sokféleképpen vagyunk apák.

Magyarországon minden második házasság felbomlik, tehát durva becsléssel minden második édesapa valamilyen sajátos helyzetben kell, hogy kapcsolódjon a gyermekéhez.

Ezeket az alapelveket a tudás, a jóakarat és a szövetség kulcsának nevezted el, hívószavakat is rendeltél hozzájuk: „ismerd, szeresd, támogasd”. Egy-egy kulcs bemutatását mindig a kihívások, a „teendők” követik. Ilyenek például a csendben lévő, a megajándékozható, a társul hívó vagy épp az elismerő apa kihívásai. Aki belevág, hogy kerülheti el azt, hogy a viselkedése „programízű” legyen? Hogy a gyerek ne úgy érezze, hogy őt most „könyvből szeretik”?

Elképzelhető, hogy programízű lesz – két napig. Amíg rá nem érzek az ízére, és meg nem találom, hogy én hogyan tudom az adott kihívást magamra szabva alkalmazni. Ahogy erre ráérzek, a programszerűség azonnal megszűnik, hiszen az alapelv, ami nyomán elindultam, személyes tetté válik. Ott van például a bocsánatkérő apa kihívása: tegyük fel, hogy én még soha az életben nem kértem bocsánatot a gyerekemtől, de kitűzöm célnak, hogy hetente kétszer azt mondom neki, hogy bocs. Ha véletlenül meglököm, akkor a „menj már arrébb” helyett azt mondom: bocs. Lehet, hogy ez az első héten idegenül hangzik, de oldódni fog – a gyerekem reakcióiból pedig biztosan tudni fogom, hogy a dolog működik.

Jó, hogy szóba hoztad a reakciókat, hiszen apákról beszélünk, férfiakról, akik szeretik a kézzelfogható eredményeket… Milyen látható jelei vannak annak, hogy egy apa-gyermek kapcsolat elindult a bensőségesebbé válás útján?

Ez gyerekfüggő és apafüggő. A kis lépésekben véghezvitt változásnak nagyon-nagyon lassan látjuk az első jeleit. De ezt is lehet mondjuk a tudás kulcsa egyik kihívásaképp értelmezni: képes vagyok-e felfedezni a gyermekemen azokat a jelzéseket, amik arról szólnak, hogy közeledni kezdtünk egymáshoz? Előfordulhat az is, hogy éppen az az apróság, amiben változtatni kezdtem, a gyermekem számára nem tartozik a legfontosabb dolgok közé – ez nem baj, hiszen ez is egy információ őróla, és ez alapján kipróbálhatok valami mást.

Bármilyen pici lépést teszek is, az egészen biztosan jobb apává tesz engem annál, mint amilyen tegnap voltam – akárhogy csináljam és akármilyen hosszú ideig nem jön rá visszajelzés.

Értem a férfiúi tetterőt és vágyakat, tudom, hogy leginkább toronyházakat építeni és hegyeket elhordani szeretünk, de a gyermekünkkel való kapcsolódás nem így működik. A gyors és azonnal látványos változás pont ugyanolyan gyorsan és látványosan fordul a visszájára, mint a kéthetes reformdiéták esetében is. Csak akkor tudunk kitartani egy elhatározás mellett, ha az reális, és csak akkor reális egy elhatározás, ha kicsi. Ha nem kell hozzá fenekestül felforgatni az életemet.

A kapcsolódás tehát lassanként szövődik, ám te egész fejezetet szentelsz annak is, hogy a három apakulcs egyszerre alkalmazva működik igazán jól. Hogy lehet kis lépést tenni egy területen úgy, hogy közben minden másra is kellene figyelni?

Ebben az segíthet, ha felmérem saját magamat, ha tudom, hogy melyik az a kulcs, az a terület az életemben, amelyik a leginkább csiszolgatásra szorul, és miközben ezen dolgozom, újra meg újra érdemes megnéznem, hogy harmóniában van-e ez a másik két kulccsal. Hasznos eszköz erre az az önfelmérő teszt, amelynek rövidebb változata a könyvben, teljes verziója pedig az apakulcs.hu weboldalon érhető el ingyenesen. A tesztből kiderül, hogy melyik terület az erősségem – ezt fontos észrevenni és megünnepelni –, és az is, hogy hol érdemes elkezdeni a változtatást. Nekem az is működik, hogy ha van egy adott helyzet, amiben a gyerekeimmel vagyunk benne, és azt érzem, hogy valami nem stimmel, valami hibádzik, akkor egy pillanatra megállok, és fejben gyorsan végigfuttatom a három kulcsot: vajon melyikkel lehet a gond? Vajon most az ismeretre, a szeretetre vagy a támogatásra volna-e a legnagyobb szükség? És ott, abban a helyzetben egy gyors mozzanattal „beavatkozom” a kapcsolódásnak azon a területén, ahol a legjobban kell.

Számodra melyik kulcs a legnagyobb kihívás?

A tudás kulcsa – amikor a tesztet kitöltöttem, az is ezt igazolta vissza. A támogatásom és a szeretetem (akár a döntésalapú szeretetem) kifejezésében egész jó vagyok, de a tudás az, amiben folyton kihívásokkal küzdök. Illetve szüntelenül újabb és újabb praktikákat találok ki, hogy hogyan tudnám képben tartani magam, számontartani a gyerekeim fontos dolgait. Azért szükséges némi háttértudás ahhoz, hogy értelmes kérdéseket tudjak feltenni bármilyen élményükről, programjukról, barátjukról.

Négy gyereked van, és ahány gyermek, annyiféle apa-gyerek kapcsolat. Lehetünk hiteles szülők, ha minden gyerekkel mások vagyunk?

A gyerekeink nem klónok, hanem önálló személyiségek: a tudás kulcsát használva ismerjük az erősségeiket, nehézségeiket, vágyaikat – és ezáltal szerethetjük és támogathatjuk őket úgy, ahogyan az nekik a legjobb, ahogy azt a leginkább érzik. Éppen attól leszünk hitelesek, ha így szeretjük őket: fagyit sem négy egyformát veszek, ha tudom, hogy az egyik a citromot, a másik a pisztáciát szereti.

Néhány héten belül a weboldalon elérhetőek lesznek újabb tesztek is, köztük például az, amit a gyerekünk tölthet ki rólunk. Ebből jól kiderülhet, hogy neki valójában mire volna szüksége, és hogyan lát minket apaként. Ehhez kell némi bátorság, de érdemes meglépni. Olyan teszt is érkezik, amelyet a párunk tölthet ki rólunk mint apáról.

Vannak olyan apai feladatok, felelősségek, amelyek nincsenek ott a kihívások között, ilyen például a határszabás és a fegyelmezés. Ha ezek nem működnek jól, akkor a tudás, a jóakarat és a szövetség kulcsa sem tud működni?

Éppen fordítva látom az ok-okozati kapcsolatot. Abban hiszek, hogy csak akkor vagyok képes fegyelmezni és határt szabni, ha kapcsolódni tudok. Mindennek az az alapja, hogy kapcsolódunk-e egymáshoz vagy sem. Van-e közünk egymáshoz, jóban vagyunk-e, ismerjük-e egymást.

Ha olyan a kapcsolatom a gyermekemmel, hogy képes vagyok türelemmel hallgatni, bevonni, elismerni őt, ösztönözni, jelen lenni, bocsánatot kérni és veszíteni tudni, gyengédnek, megajándékozhatónak, sebezhetőnek lenni előtte, akkor ez a kapcsolódás olyan alapot teremt, amiben a gyermek egyszerűen befogadóvá válik mindarra, amit egyébként a hétköznapi életben fontos, hogy megtartsunk. Határokat, szabályokat, szokásokat.

Ha én kizárólag határszabó-szabályalkotó-számonkérő apa vagyok kapcsolódás nélkül, akkor lehetek igen eredményes edző vagy sikeres despota, de olyan apa biztosan nem, akihez kapcsolódni lehet. Ha kapcsolódunk, akkor van annyi bizalom köztünk, hogy szabályok szintjén is szót értsünk, és ha társul tudom hívni a gyermekemet – ez a szövetség kulcsának egyik kihívása –, akkor képesek vagyunk akár közös szabályokat is lefektetni.

Atyakulcsokról is beszélsz az Apakulcsban. Hogyan használja a Jóisten a kulcsait a te életedben?

Apa és teremtmény vagyok, akit a Teremtő saját képére és hasonlatosságára alkotott.

Tehát ha azt látom, hogy tudással, jóakarattal és szövetséggel kapcsolódni tudok a gyermekemhez, akkor biztos lehetek benne, hogy Isten is tud és akar így kapcsolódni hozzám.

Az én életemben és mindannyiunk életében számtalan példa van arra, hogy Isten jobban ismer minket, mint mi magunk, jobban tudja, hogy mire van szükségünk. Kérek én tőle ezt-azt, de sokszor kiderült már, hogy mekkora ajándék, ha ezek nem válnak valóra. Pontosan tudta azt is, hogy milyen társra van szükségem ahhoz, hogy fejlődni tudjak – ajándékba kaptam, pedig Margitot nem az alapján választottam, hogy majd milyen jól fogok tudni fejlődni mellette. Isten szeretetét lépten-nyomon tapasztalom más emberek felém irányuló szeretetgesztusaiban, a támogatását pedig azokban az apró segítségekben, ötletekben, amelyek a gondolataimban merülnek fel időnként.

Aki nem szerető Atyaként, Teremtőként, vagy nem is Istenként gondol Istenre, annak nem ilyen az apaképe sem?

Azok, akik apaként ezt a három kulcsot alkalmazzák, képesek pótolni mindazt, amit ők esetleg nem kaptak meg az édesapjuktól, ami a saját gyerekkorukból hiányzott.

Ha rá tudunk tanulni ezeknek az apai alapelveknek a nyelvére, akkor kimondott, vállalt vagy felismert istenkapcsolat nélkül is tudunk jó apjai, atyjai lenni a gyerekeinknek.

Az édesanyákkal való együttműködésről kevés szó esik a könyvben. Hogy egy férfi milyen apa, az mennyiben és hogyan függ attól, hogy a társa milyen anya?

Miközben szilárdan meg vagyok győződve arról, hogy ahhoz, hogy én jó apa legyek, az első lépés az, hogy harmonikus és jó házasságban éljek a feleségemmel, erről valóban kevés szó esik a könyvben. Méghozzá azért, mert rögtön eszembe jut, hogy ez minden második apának valahogy másképp adatik meg. Nekem pedig az a célom, hogy minden apához szóljak, hogy legalább egy kicsi reményt adjak, hogy lehetünk jobb apák annál, mint amilyenek tegnap voltunk. Abban a pillanatban, amikor azt mondanám, hogy ez anya nélkül nem megy, egyrészt rengeteg apának fájdalmat okoznék, másrészt számos apát kizárnék ebből a körből, harmadrészt nem is mondanék igazat. Mert a tapasztalat azt mutatja, hogy ahol muszáj, ott azért anya nélkül is megy, merthogy mennie kell. Attól még, hogy valakinek másképp alakult az élete, mint ahogy szerette volna, lehet jó apa. Nincs az apa-gyerek viszony gyökeresen elfuserálva azért, mert anya valamilyen módon kikerült a képből, vagy mert az apa került ki valahogyan a család képéből. Az anyák jelenléte, szerepe és felelőssége nagyon fontos, de azokban a családformákban, ahol ez nem adatik meg, ott is van esélyünk jobb apának lenni. Mindig van esélyünk jobb apának lenni.

Fotók: Erdélyi Gábor

No comments

Leave a reply