„Baráti, felnőtt kapcsolatot szeretnék a gyerekeimmel” – Véssey Miklós: Apa kezdődik (könyvajánló és interjú)

Filmes klisé, hogy a főhős egy szál magában, puszta kézzel, csak a saját képességeire és belső erőforrásaira hagyatkozva kénytelen harcba szállni természeti katasztrófák/földönkívüliek/világuralomra törők (a főgonosz, legalább a mozi világában, szabadon választható) ellen. Véssey Miklós Apa kezdődik című novelláskötetében a főhős esetenként egyedül, de sohasem magára hagyva, néha puszta kézzel is, de olykor például kisautóval vagy homokozólapáttal, saját képességein és belső erőforrásain túl a feleségére, Istenre és az irodalomra is hagyatkozva küzd meg – a gyermekeivel való bensőséges kapcsolatért. Az eleven bizalomért, a szeretetteljes családért. 

Az Apa kezdődik egy újonc – de egyre rutinosabb – apa mindennapjainak rövid történetekből álló krónikája, amelyben az apaság karakterfejlődés, a gondoskodás katarzis, a derű meg oxigénpalack. Az Apa kezdődik novellái a kisgyermekes élet hétköznapi jeleneteit meghökkentő, kifordított szempontból ragadják meg. Hol elemelnek egy-egy pillanatot – például egy többórás altatási procedúrát vagy a játszótéri apák versengő hencegését – annak földhözragadt természetétől, hol szelíd humorral oldják a terhelt helyzeteket (mondjuk a nevelési kérdésekbe folyton beleszóló szomszéddal való konfliktust, az újdonsült és kimerült szülők kommunikációs nehézségeit vagy a gyerekek majdani kirepülése fölötti borongást).

Véssey Miklós apanovellái olyan szempontból egy irányba tartanak, hogy a "legtelipelenkásabb" élethelyzetben is megveszekedett makacssággal kutatják a családi élet, az egymáshoz tartozás örömeit. Az Apa kezdődik ennek ellenére nem giccses képet mutat az apaságról, hanem a maga hitelességében is bátorítót. Az írások nyilvánvalóan szülői önvizsgálat "termékei" is, de azért olyan elbeszélő körvonalazódik bennük, aki többet foglalkozik a gyerekeivel, mint a saját apaságával. A szerzőnek volt mersze irodalmi eszköztárát nem egy mesterséges apapóz polírozására használni, hanem a szeretetre való képessége fejlesztésének szolgálatába állítani, a könyv mégsem önsegítő példatár, hanem szépirodalom a javából. Interjú Véssey Miklóssal – az íróval és az apával is.

Ért téged az a kísértés, hogy az ember jobb apa lehet a novelláiban, mint a valóságban?

Persze. Az irodalomban jobb apa vagyok, ez nem is kérdés. Ez azért is van, mert sok dolog nem írható le – vagyis le lehetne írni őket, de ártana. Egyrészt küzdök azzal, hogy direktben felvállaljam a gyengeségeimet, másrészt ezek közül több a gyerekeim nehézségeivel függ össze, és ha írnék róluk, azzal kiadnám őket is. Arról is nehezen ír az ember, hogy egy családi kapcsolatban épp mi nem működik. Ez persze mindig magában rejti a veszélyt, hogy hamis kép alakul ki – ezt tapasztaltam is a könyv megjelenése után, többen valamiféle „apagurut” kezdtek látni bennem, aki mindent jól lát és jól csinál, kaptam erre utaló visszajelzéseket. Igyekeztem rögtön rámutatni, hogy ez nem így van. De az így is biztos, hogy „papíron” jobb apa vagyok. Ugyanakkor az írás vissza is hatott rám, érzem, hogy az apasággal kapcsolatos alkotás a valóságban is növekedni, javulni segített.

Jobb író is lettél, amióta apa vagy?

Olyan szempontból talán igen, hogy több az élettapasztalatom, érzékenyebb lettem, az új szerep miatt összetettebben látom a dolgokat. A szülői bukdácsolás jó tapasztalatanyag. Az eddigi legjobb témámat az apaság adta, ez biztos. Viszont sokkal nehezebb időt találni az írásra. Nem tudom eldönteni például, hogy kevesebbet írok-e, mint azelőtt. Mert bár korábban több időm volt, de ellustáztam, Youtube-oztam. Most ha akad egy órám, mindenképpen írok, mert tudom, hogy csak ennyi van.

Fiad és lányod is van. Az apa-fia, apa-lánya kapcsolat a valóságban nagyon különböző tud lenni, de másként is ír egy író a fiáról, mint a lányáról?

A kapcsolat tényleg teljesen más. Például, noha én nem szeretek elfogult lenni, belátom, hogy a lányom iránt az vagyok – talán mert az apa-lánya kapcsolatban van valami a szerelemből is. Az apa-fiú viszonyt inkább egyfajta trónörökösi kapcsolathoz hasonlítanám, abban azt élvezem a legjobban, hogy megtaníthatok neki dolgokat, bátoríthatom, hogy elérjen vagy merjen megpróbálni valamit – ezek férfias lépések. De ha két fiam vagy két lányom lenne, akkor is két külön emberről volna szó, két teljesen más személyiségről, akkor meg azért lenne más a velük való kapcsolatom. Az egyik gyerek ilyen, a másik olyan, másra van szükségük, máshogy reagálok rájuk, mást hoznak ki belőlem.

Mint minden gyereknél, Borsinál és Vincénél is megvolt az ártatlan angyali létforma, ez egészen elképesztő, harmonikus állapot, amitől szétömlik az emberben a szeretet – ami után viszont megérkezik a harc három éve, a dackorszak. Amikor a kötet novelláit írtam, Borsi az angyali egyéves volt, Vince meg épp dacolt. Az nagy kihívás, szerintem új fejezetet nyit a szülő-gyerek kapcsolatban.

Gyár című novelládban a gyár a kisgyerekes szülői lét metaforája, amelyben az ember a házastársát pusztán a szalag mellett álló melóstársként érzékeli. Ez az időszak nyilván nem tart örökké. Megvan már a következő metaforád a szülői létre?

Hát, a gyár az tart. Jó, lazult. Olyan ez, mint egy hurok – tudom, szemétségnek hangzik egy hurokhoz hasonlítani a családi létet, de ez az a kör, hogy tudod, hogy nem alszol, hogy mindennek utána kell menni, mindennel el vagy maradva, a gyerektől egy centire kell állni, vigyázni, ne bukjon orra, figyelni… És ahogy nőnek, ez a hurok szépen enged. A tavalyi nyaralásunk még csupa stressz volt, mert valakinek mindig Borsi után kellett rohanni az egyáltalán nem gyerekbiztos nyaralóban, egyikünk huszonnégy órában mellette állt, közben mindent a másikunk csinált. Idén a kicsi már mehet egyedül a ház mögötti kertbe, nem vagyunk annyira hozzá kötve. Ilyen kis lépcsőkkel lazulunk. Én alkotó emberként szeretek elmélyülni, egyedül lenni, és a kisbabás korszakot, amiben minden az altatásról, etetésről, tisztába tevésről szól, tényleg egyfajta gyárként éltem meg. A feladat persze most is huszonnégy órás, de egyre többet ad: a gyerekek már beszélnek, lehet velük játszani, ez a szakasz sokkal kreatívabb, lazább, kevésbé monoton. De tudom és érzem, ha nem lettem volna benne tevékenyen is az első években, akkor kétéves korban teljesen máshonnan indulna a kapcsolatunk. Fontos, hogy az apa ott legyen, és keringjen hajnali kettőkor a lépcsőházban a babakocsival.

Kiről veszel szívesen példát íróként és apaként?

Lackfi Jánost mint író-apát szívesen mondom. Nem látom az ő mindennapjait, de ahogy beszél erről, az nagyon sokat ad. Ő egy másik korosztály, neki már tizen-huszonéves gyerekei vannak, és én azt látom, hogy mennyire nem engedték megkeseredni a családi életüket. Jó látni, hogy ügyesen, kitartóan végigcsinálták idáig. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy baráti kapcsolatban vagyunk Jánossal. Rá íróként, a munkamorálját és a munkája minőségét nézve is fel tudok nézni. Aztán vannak – többek között egyházi – közösségek, ahová járunk, és nekem sokat segít „kizoomolni” az életemből, amikor ezekben a közösségekben más szülők megosztják, hogy ők hogyan csinálják. Ez engem nagyon jól ki tud hozni a saját fejemből. Aztán amikor a saját szüleimmel való kapcsolatom alakul valamit, az az apaságomra is hat. Nemrég tudtam meg például, hogy féléves koromban édesanyámnak olyan egészségügyi problémája lett, ami miatt hónapokig nem nagyon tudott jelen lenni otthon, és édesapám, akiről korábban az a kép élt bennem, hogy ő egy távolságtartó művészember, azokat a hónapokat egyedül csinálta végig a három gyerekével. Rögtön másként néztem rá onnantól.

Az irodalomból Lackfi Jánoson kívül Oravecz Imre és Győrffy Ákos nagyon erős és fontos szerzők számomra. Markó Béla szintén. Általában olyan szerzőket szeretek olvasni, akik nagyon el tudnak mélyülni, és erős lírai hangon szólalnak meg a lényegi kérdésekről.

Milyen dinamikát hoz a ti családotokba, hogy művész vagy?

Ez elég meghatározó. Az a nehéz benne, hogy nekem csönd kell az inspirálódáshoz. Ha már megvan a gondolat, akkor szinte bármilyen környezetben tudok írni, de ahhoz, hogy jöjjön, kell fél nap csönd. Ezt egy kétgyermekes család azért ritkán tudja megteremteni. Ilyenkor többnyire elmegyek otthonról, vagy felveszem a munkavédelmi hangtompítót, a fülest, és bezárkózom. Vannak hangulataim, amik változnak is – sokszor ezekből dolgozom –, a gyerek meg, és igazából a házastárs is, stabilitásra vágyik. Én viszont fejben néha „más világban” mozgok, nem vagyok jelen, és olyankor a család nem érti, hogy most mi van. A kreativitással együtt jár egyfajta ingás, hogy nem mindig ugyanaz vagy, hanem picit alakot váltasz; ez megterhelő tud lenni mindenkinek. De ezt egyre jobban kezelem, meg a családom is egyre jobban ismer…

Edzőként, testnevelőként és kreatívírás-oktatóként olyan szerepekben is működsz, amelyekben elvárásokat támasztasz, bírálsz, te vagy az, aki irányít, "megmond". Az Apa kezdődik szövegeiben meg egy jószándékú alakulni vágyás, egy az apaság, a család, a Jóisten iránti alázatra való törekvés jelenik meg. Apaként össze tudod hangolni a „követelő”, szigorú és a „kibontakoztató”, engedékeny hozzáállást?

A szülőségben ez a legnehezebb feladat, főleg apaként, mert akkor még családfő is vagy – mondjuk én igyekszem nem rakni magamra ilyen terheket, hogy egy családfőnek ezt vagy azt kell tennie. De egyszerűen a gyerek máshogy néz rád, mint az anyjára, mert tőled várja a határokat, az iránymutatást, a mentort. A gyerekeim olyan személyiségek, akiknél az autoriter stílus egyáltalán nem működik. Van, hogy átmegyek ebbe, hogy „márpedig csinálod, mert azt mondtam”, és nyilván vannak is helyzetek, amikor ez kell – kellene, de egyszerűen nem működik. A gyerekeim nagyon érzékenyek, csak játékhelyzeten belül vagy a szituációt nagyon alaposan átbeszélve jutunk csak egyről a kettőre. Ez nyilván nehéz, mert amikor meg tesit tanítottam, akkor A, meg B meg C, és mentünk előre. Persze akkor sem volt mindegy, milyen hangon, milyen környezetben mondta az ember, amit mondott, és a tanítványoknak is kell a játék. Az jó, amikor a két stílus kiegészíti egymást. Talán az rontja el az egyensúlyt, amikor indulatból vagyok autoriter. Amikor nem higgadtan mondom, hogy „ne menj oda”, hanem már üvöltök – na az sül el mindig rosszul. Ha viszont nyugodtan, céltudatosan következetes tudok lenni anélkül, hogy felemelném a hangom vagy kijönnék a sodromból, akkor működhet a határozott irányítás.

Az Apa kezdődik novellái közül több Isten „apaságára” reflektál. Fölszentelésük előtt a papok szoktak papi jelmondatot választani a Szentírásból – ha létezne az apai jelmondat hagyománya, te melyiket választanád?

Egyet nem tudnék mondani, már csak azért sem, mert az egész Szentírás apa-gyermek történetek sorozata, és számomra ez a kapcsolat a lényeg. Ábrahám és Izsák példája, ahogy a lerészegedő Noét betakarják a fiai, a tékozló fiú története vagy az, ahogyan Jézus viszonyul a tanítványaihoz… Rám mindig az hat nagyon, amit Jézus az Atyához fűződő kapcsolatról mond, mert az Istennel való viszonyunk valójában egy szülő-gyermek kapcsolat. Talán az apává válás ezért tudta a hitéletemet mélyebb szintre hozni, mert az egy dolog, hogy fejben megvan, hogy Isten Atyaként szeret, de egy másik dolog megélni, hogy ez mit jelent. A szülői szeretet, ha jól éljük meg, a szeretet csúcsa. Ha jól csinálod, nem önzően, ha nem magadnak neveled a gyereket, ha csak neki akarsz jót, ő kirepül, saját családja lesz, és neked nincs semmi a „játékban”, amit visszakaphatnál, és ha mégis visszakaphatsz valamit, az semmi más, csak áldás – ez a fajta szeretet az, ami nekem fontos. Hogy a személyes valóságomban is megjelent az, ami korábban úgy volt része az életemnek, mint egy regény.

Nagyon érdekel, hogy író emberként fordítasz-e extra figyelmet a gyerekek olvasóvá, illetve irodalmi nevelésére.

Ahhoz, hogy arra hassunk, mit olvasnak majd, még kicsik – az irodalmi nevelés szerintem ott indul, amikor megtanulnak olvasni. Az olvasóvá nevelés mindenképp megvan nálunk, de nem „programszerűen”, nem egy előre kidolgozott stratégia szerint. Klárival gyakorlatilag állandóan olvasunk a gyerekeknek. Nem csak megnyugtatásképpen, hanem külön tevékenységként is. Néznek mesét is, de legtöbbször nem is videót, hanem hangoskönyvet teszünk be nekik. Vince négy és fél éves, de ha három órán át olvasnék neki, akkor három órán át ülne mellettem. Belenőttek a meseolvasásba, az nekik alapélmény, alaphelyzet. Hogy épp gyengébb vagy jobb minőségű szöveget hallanak, azért másodlagos, mert ahogy nőnek, úgyis a jobb szöveg kezdi érdekelni őket. Vincének már lehet hosszabb, regényszerű műveket olvasni, most Nyulász Péter Helka legendája című könyve van soron. Azt is jó látni esténként – valahogy kialakult ez a szokás –, hogy amíg Klári olvas Vincének, Borsi olvas nekem. Kinyit egy bármilyen könyvet, és magyaráz. Mert a gyerek a tevékenységet utánozza. Az is jó lesz, amikor együtt olvasunk, ki-ki könyvvel a kezében.

Van olyan szerző, akinek a gyermeke felnőve zokon vette, hogy a szülője könyvszereplőt csinált belőle. Gondoltál már rá, mi lesz, ha Vincének és Borsinak kifogása lesz az ellen, hogy irodalmi alakok lettek?

Ezek a gondolatok már írás közben lefutnak a lelki szemeim előtt. Két dologban reménykedem: az egyik, hogy olyat nem írok, amit ha rólam vagy a gyerekkoromról írnának, zokon venném. Szerintem például gáz megírni, hogy a gyerekünk másokhoz képest valamiben le van maradva. Törekszem arra is, hogy ahol csak lehet, ne specifikusan őket és ne nevesítve írjam meg: Vince és Borsi helyett fiam, lányom kifejezéseket használok, és olyan történeteket igyekszem választani, amik minden gyerekre igazak lehetnek – a dacolásét, a járni tanulásét, az első mosolyét.

A másik, amiben hiszek, a kommunikáció, az, ha jó kapcsolatban maradsz a gyerekeiddel. Ez valószínűleg rohadt nehéz, kamaszokkal főleg. De ha megmarad a meghallgatás és a belátás képessége, akkor mindent meg lehet beszélni. A rövid és a hosszú távú célom is az apaként, hogy jó kapcsolatban maradjak a gyerekeimmel és a feleségemmel. Hogy húsz, harminc év múlva meg lehessen beszélni mindent, hogy a gyerek akár azt is el tudja mondani – én meg képes legyek belátni –, mit rontottam el. Mert be kell majd látni. Hogy ne az legyen, hogy „márpedig én tökéletes apa voltam, kisfiam!” És hogy ők is megértsék, amikor mi mondjuk el, hogy nem volt ez olyan egyszerű. Baráti, felnőtt kapcsolatot szeretnék a gyerekeimmel.

Nyitókép: Mészáros Péter / Family magazin
Apa kezdődik-borító: Harmat Kiadó
További képek: Véssey Miklós

No comments

Leave a reply