Rá tudsz mosolyogni hajnali négykor?

Milyen "töltővel" lehet évekig bírni napi pár óra alvással? Huszon- vagy negyvenévesen jobb apává válni? Lehet-e összetartást tanítani ma, mikor az ismerősök törlése két kattintás? A nevelés tényleg olyan sport, ahol nincs csere és időkérés? Beliczay Krisztián kosárlabdaedzővel beszélgettünk, aki a boldogság nevű tétmeccset legfőbb csapatával, a családjával játssza – persze nem a kispadról ordít, hanem apai poszton hozza a formáját.

Edződinasztia sarja vagy, két fiad van, ahogy édesapádnak is. Vele a közelmúltban beszélgettem, és fölmerült, hogy edzőség és apaság gyakran nem kompatibilisek...

Az edzői pályának az egyik legnehezebb része az időbeosztás. Fordítva élünk: az edzéseket délután tartjuk, mert a gyerekek délelőtt iskolában vannak. A munkám belenyúlik az estébe, általában negyed tíz körül érek haza. Súlyosbító körülményt jelentenek a hétvégi meccsek. Ezért már a párkapcsolat elindítása sem könnyű, hiszen a másiknak tolerálnia kell azt, hogy ez egy ilyen munkakör. Aki gyerekekkel foglalkozik, az fiatalosabb, dinamikusabb marad, de a változás belső késztetésévé válik, mert a tíz-húsz évvel ezelőtt működőképes pedagógiai eszközökről ma nem mindig mondható el, hogy kiválóan alkalmazhatóak lennének. Úgy megváltoztak az igények és körülmények, hogy egyre nehezebb összehangolni az életet – de meg lehet oldani. Ehhez először is kell egy jó párkapcsolat, egy társ, aki biztosít, és aki vállalja az életformámat.

Testközelből figyeltél egy ilyen életformát Apudnál. Te hogy toleráltad?

Az az érdekes, hogy gyerekként én nem nagyon érzékeltem Apum hiányát. Nekem természetes volt, hogy nincs otthon – ez inkább Anyumnak lehetett nehéz –, amikor pedig megjött egy edzőtáborból vagy versenyről, úgy vártuk, mint a messiást. A rendszerváltás előtt voltam gyerek, egy-egy hazahozott Milka csoki, gumicukor vagy póló ereklyeszámba ment akkor. A hiányt akkor kezdtem érzékelni, amikor én is apa lettem. Amikor játszótérre viszem a gyerekeket, felmerül bennem, hogy erre milyen kevés időm, energiám, lehetőségem terem – ennek ellenére mégis lemegyek velük, örülök, hogy ott vagyok, mert már pontosan érzem, hogy ez nekem hiányzott. De szerencsés vagyok, mert bár nem kaptam meg ezt a jelenlétet, én, ha nem is tökéletesen, de meg tudom adni.

Olyannyira, hogy az interjút is ahhoz igazítottuk, mikor viszed bölcsibe Zsombit. Tehát a bölcsizés a te "reszortod"? Felosztottátok Zsuval, hogy kinek mi a dolga?

Igen, és most, hogy Marci is van, kell is a logisztika. A két gyerek között kevesebb mint két év van. Azt szokták mondani, hogy ez később nagyon jó lesz – arról viszont sosem szól a fáma, hogy addig mi történik... Volt egy időszak, amikor az volt a sztenderd, hogy én vittem Zsombit, mostanában Zsu is többet viszi reggelente. Mivel én egy-fél kettőig dolgozom este, az éjjeli fölkelések nagy részét Zsu csinálja. Én még a lakással kapcsolatos teendőket viszem, bevásárlás, ügyintézés, ilyesmi, Zsué a konyha, a gyerekek ellátása, a fotók, szóval az otthon melege. A nehézséget nem az okozza, hogy ki miért felel, hanem az, ha abba az irányba tolódik az élet, hogy az egész egy nagy feladatteljesítés.

Mire gondolsz?

Nem mondok újat, minden szülő ezt csinálja:

gyerekkel az élet egy soha véget nem érő, soha szünetet nem tartó lavinához tud hasonlítani,

amit, ha egyszer elindult, megállítani vagy visszafordítani nem lehet. Sodródsz vele, csinálod, és nem lehet cserélni, időt kérni. Ezt a párkapcsolatok döntő része megsínyli, ez nálunk sem volt másképp: mi is ezzel küzdöttünk, küzdünk, volt, hogy az is fölmerült, hogy abbahagyjuk. Mikor Zsombi megszületett, nem csak hogy apa lettem, de lett egy új főnököm: egy gyerek az egész életet átalakítja, és olyan szintű fáradtság, kimerültség lesz úrrá az emberen, amire nem biztos, hogy fel van készülve.

Akkor miért érdemes mégis űzni ezt az apaság nevű sportot?

Az öcsém, aki már szintén nős – és szintén edző –, még tervezgeti a gyerekvállalást. Egyszer átjött hozzánk a feleségével, és látta a teljes ramazurit, a két gyereket "egyik rohan, másik üvölt" üzemmódban. Észleltem az arcán némi elsápadást, mert hát négy órán keresztül mást sem látott, csak totális káoszt. Kérdezte is, hogy te figyu, hogy lehet ezt csinálni, hogy este három-négy órát alszol, egész nap dolgozol, utána meg még ezt nyomod? Ekkor fogalmazódott meg bennem a felismerés, hogy a gyermekteleneknek simán át tudom adni a szülőséggel járó nehézségeket, mert látják, megértik. De a pozitív részét nem lehet átadni. Egyszerűen nem tudom elmondani, milyen az, amikor a gyerek megölel, meglát és futni kezd feléd, vagy amikor először lábra áll....

Ezt a belső töltetet, amit a gyerekek okoznak, és amitől képes vagy két-három évig ellenni napi három-négy óra alvással, ezt nem lehet átadni.

Negyven éves múltál, amikor Zsombi született. Felmerült benned olyan gondolat, hogy későn váltál apává?

Alapvetően két forgatókönyvet látok, de nem lehet eldönteni, melyik a jobb. Az egyik, amikor viszonylag korán jönnek a gyerekek. Itt a szülők sokkal frissebbek, talán az éjszakázást is jobban bírják, könnyebben átlendülnek egyes nehézségeken, ugyanakkor a fiatalságuk egy részét „elveszítik”. Kiesik egy olyan termékeny rész az életükből, amelyben magukkal foglalkozhatnának, és amely életszakasznak talán ez volna a lényege (legalábbis a mai felfogás szerint). Nekik a gyerekekről szól a fiatalságuk, ami hol nehezebb, hol könnyebb. A mondás szerint kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond – ha ez tényleg így van, akkor én most elkezdek aggódni... Visszatérve: ilyenkor a gyerekek hamar kirepülnek, és akik korán összekerültek, és végigtoltak egy 20-25 éves periódust együtt, hirtelen azt veszik észre, hogy megszűnt a közös cél. Azt látom, ez sokaknál krízist okoz.

A másik út az enyém, aki viszonylag későn vállaltam gyereket. Nyilván én is számoltam. Ahogy halad az idő, arra is gondolni kell, hogy a gyerek nem az én időskori szórakoztatásomra születik, és őt fel is kell nevelni minden szempontból. De azt gondolom, hogy ilyen idősen nagyobb tudatossággal fordulok a család felé. Én egész biztos nem tudtam volna ezt csinálni fiatalabban. Nekem ez adatott, és örülök, hogy így alakult, nem bánom, hogy nem lettem korábban édesapa. És azt mondják, amiért nem küzd meg az ember, azt nem is értékeli. Nagyra becsülöm a feleségemet és a házasságomat is, Zsunak hálás vagyok, hogy családban élhetek! Tudom, hogy a vele összekötött életünknek a végéig ez eltart, hiszen én már az "utolsó körben" leszek, amikor a fiúk kirepülnek, és ez a helyzet világossá teszi számomra, miért kell egészségesnek, fittnek maradnom.

Az apaságom tudatosságot követel és ad is, sőt, beláthatóvá teszi az életem hátralévő részét.

Bízom benne, hogy egészségben tudom eltölteni, és amikor nyugdíjasként békésen horgászom majd valahol, és az egyikük felhív, akkor örömmel lemaradok egy kapásról azért, hogy rá figyeljek.

Edzőként évtizedek óta lányokkal foglalkozol, ehhez képest – naná, hogy – két fiad született. Mi az, amit a lányok neveléséből át lehet emelni a fiúkéba, és mi az, amit biztosan másképp kell csinálni?

Mivel a fiúk nagyon kicsik, a különbségekről még nincs tapasztalatom. Amíg pici a gyerek, addig az a legfontosabb, hogy szeresd, játssz vele, gondoskodj róla. A lányoknál a középiskolás korosztállyal foglalkozom, róluk meg az a (félig) poén jut eszembe, hogy

miért nem születik kamasznak a gyerek? Hogy legyen idő megszeretni...

Viccet félretéve: az én edzői tapasztalatom az – és ehhez tartom magam szülőként is –, hogy nagyon-nagyon sokat kell beszélgetni. A junior lányok épp tegnap voltak nálam csapatebéden. Volt egy olyan játék, hogy egyikük kapott egy telefont, és fiktív telefonbeszélgetést kellett elkezdenie valamelyik csapattársával, a többieknek pedig ki kellett találnia, hogy közülük épp kivel beszél. Persze két és fél szó után már tudni lehetett... aztán azt is megkérdeztem, hogy mennyit beszélnek egymással, és mennyit írnak. Itt is visszaigazolódott az, ami szerintem a legnagyobb veszélye ennek a világnak, hogy a gyerekek – a cset, az azonnali írás lehetősége miatt – nem beszélgetnek egymással. Kommunikálnak, de nem beszélgetnek. Ezért edzőként és szülőként is oda kell ülni, kérdezni, beszélgetni kell, mert így lehet kapcsolatot teremteni. A gyerekek enélkül csak azt hiszik, hogy kapcsolódnak, a Facebook elhiteti mindannyiunkkal, hogy kapcsolatban vagyunk, pedig nem vagyunk!

Továbbra sem regisztrálsz?

Nem, és nem is fogok. A másik, amit végképp eltűnni látok, az a tisztelet. Ez a kommunikációs rendszer eltörli a határokat, a tekintélyt, kiveszett annak a kultúrája, hogy egy idős embernek nem mondom vagy írom ezt meg azt, nem tegezem stb. A Facebookon a vezérigazgatótól a hatunokás nagymamán át a tizenéves kölyökig mindenki egy szinten, egy síkon van, és amit élőszóban nem mondanánk ki, mert érezzük, hogy helytelen, azt írásban simán odavetjük, nem törődve a másik tiszteletével. Bármennyire is kritizáljuk a szüleinket, egyrészt mi is követünk el hibákat (legfeljebb nem ugyanazokat, mint ők), másrészt azok, akik lettünk, jórészt nekik köszönhető.

Összeadódott hatások eredményei vagyunk: nagyon sok embernek köze van ahhoz, hogy kikké válunk!

Jó, ha észben tartjuk, hogy nem mindent magunknak köszönhetünk. Mindenkinek más háttér jut, de sokan elfelejtik, kinek tartoznak hálával, szép szóval, esetleg épp csöndben maradással. Ezt a fajta tiszteletet hiányolom.

És csak azt tudom mondani, hogy: beszélgetni, beszélgetni, beszélgetni.

Mindig is abban voltál jó, hogy egy csapatot összetarts, egy cél felé irányíts. Ez nem épp haszontalan tudás egy apának... gondolsz úgy a családotokra, mint egy csapatra?

Így még nem gondoltam bele, de jó az analógia. A csapatba mindig jönnek új, sőt újfajta gyerekek, újfajta szemlélettel, így ami addig működött, az nem biztos, hogy utána is fog. Ma azért köteleződünk el nehezen, mert az az alapszemléletünk, hogy addig maradunk benne egy helyzetben, amíg jól érezzük magunkat. Ha nem, akkor kidobunk, váltunk, cserélünk, ugye, "törlünk valakit az ismerőseink közül". Ez számomra döbbenetes. Hogy tudtam volna én törölni bárkit is az ismerőseim közül, amikor még nem volt Facebook? Nem volt mese: vagy rendeztük egymással a dolgokat élő szóban, vagy konfliktus esetén továbbra is együtt kellett működni, esetleg együtt kellett végigélni azt, ahogy leépül, megszűnik, átalakul a kapcsolat. Egy olyan korban, amikor elég valakit letiltani vagy törölni az ismerősök közül, a csapatépítés és az együttműködés tudománya egész más dimenzióba kerül. És ilyen körülmények közt kell megtanítani a gyerekeknek, hogyan kell csapatban létezni – beleértve a családot is. Mert amikor az ember a feleségével együtt van, és hatalmas hasa van, és szül, és minden átalakul, és már semmire sincs idő, akkor képesnek kell lenni elfogadni, hogy igen, ez most 2-3-4-5 évig így fog működni. Fejben le kell tudni rendezni, hogy ez az időszak nem rólam, hanem a gyerekeimről fog szólni.

Ellenfélből egy edzőnek bőven jut, de nem tudom nem észrevenni, hogy neked esküdt ellenséged is van a Facebook és az okostelefon "személyében". Van szülői stratégiád arra, hogy a te fiaid kezébe ne kerüljön ilyesmi?

Nem lehet szembemenni a világ folyásával, valószínűleg nekik is lesz okostelefonjuk. Kikerülni vagy megakadályozni nem lehet. A lányoknál például vannak bizonyos előírásaink, hogy a sportolóknak minimum milyen tanulmányi eredményt kell elérniük. Ha ezt valaki nem teljesíti, különböző szankciók lépnek életbe az időleges edzés- vagy meccsmegvonástól kezdve az elküldésig. Van egy nagyon tehetséges, egyben óriási zsivány gyerekünk, aki ezt nem érte el. Az lett az egyik büntetése, hogy napközben nyolc és három között, tehát iskolaidőben, illetve este tíz után ki kell kapcsolnia a telefonját. Én ellenőrzöm, ugyanis én néha felhívom. És ha kicsöng, akkor baj van... Ez talán szigorúnak és túlzott "terrornak" tűnik, de éppen az ezt követő beszélgetés volt az, ami meggyőzött, hogy jól döntöttünk. Ez a gyerek ugyanis nem az a típus, aki sorban áll egy kis vagányságért, ha kell, a vonatot is ellopja. És még ő is azt jelezte vissza otthon, hogy amióta telefon nélkül fekszik le, sokkal nyugodtabban alszik, és jobb a kedve az iskolában. Rögtön érzékelte, sőt, vissza is jelezte az életminősége javulását, és közben elkezdtek javulni a jegyei. Nem véletlen, hogy edzőtáborokban is elvesszük a lányoktól a telefont, és esténként egy órára megkapják. Napközben viszont olyan értékeket adunk, amihez nem kell telefon vagy internet.

Itthon is, amikor Zsunak főznie kell, nekem valamit sürgősen meg kell csinálnom és Marci vagy Zsombi üvölt, és tudom, hogy egy tízperces mesével megnyugtathatom, akkor igen, én is bekapcsolom neki a Youtube-ot. De hogy a kezében tartani nem fogja a telefont, és hogy megtanítom neki, hogy ez mire való és mire nem, az hétszentség. Ehhez le kell ülni beszélgetni, szánkóval kell érte menni a bölcsibe, ha hó van, és kimenni a játszóra, ha napsütés – még akkor is, ha nekem kényelmesebb lenne hazajönni és bevágni őt a tévé vagy a telefon elé. Az ő érdeke, az ő élménye az első, és olyan élményeket kell biztosítani neki, amiket képernyő és internet nélkül lehet csak igazán átélni. Ezekből később ki tudja választani, mi az, amit ő maga szeretne tevékenyen csinálni, legyen az horgászás, zongorázás, gitározás...

Szoktál nekik énekelni?

Hogyne. A Csend kicsi bébit is, bár két szólamban egyedül azért nehéz... de mindig erre alszanak el.

Az edzőtáborokban is van még gitáros éneklés?

Persze. Látod, ez is ugyanaz a kategória, mint a "beszélgess velem".

Hány ember énekel még a gyerekével, hány közösségben énekelnek?

Tök mindegy, hogy mit, Újra itt van a nagy csapatot, Vukot, Mézga Gézát... bár szerintem azt senki nem tudja fejből végigénekelni ebben az országban.

Nekem addig megy, hogy Néha légy bolond egy kicsikét....

Ennél azért én tovább jutottam. 

Nehezen türtőztetem magam, hogy ne nosztalgiázzuk szét a beszélgetést régi csapatsztorikkal, úgyhogy inkább megkérdezem, van-e már olyasmi, ami a családodban vált szállóigévé?

Zsombi már dumál, bár vannak olyan szavak, amiket még nem sikerült megfejtenünk. A hárlitász-ról tudjuk, hogy hajszárító, de hogy a bájdász mi, arról halvány fogalmunk sincs – és ez nagy szívfájdalom. Bele is írtuk a babakönyvébe, hogy folyamatosan azt mondja, bájdász, de sajnos nem tudjuk, mit ért alatta. Aztán például Zsombinál az "igen" az a "jjo". De ezt – az egyébként világszerte alig ismert és rendkívül ritka kifejezést – olyan hangsúllyal tudja mondani, hogy ha száz embert sorba állítasz, hogy mondja azt, hogy "jjo", azonnal felismerném, ha Zsombi mondaná. A mostani nagy sláger pedig a "beszojutam". Beszorulni ugyanis akárhová lehet, például a paplan alá is, kabátba meg pulcsiba is... ezek olyan kedves emlékek, élmények, amik haláláig elkísérik a szülőt. Ezek adnak egy olyan szépséget az egésznek, ami egyedi, és soha meg nem ismételhető. És ez tudja úgy táplálni az embert, hogy amikor három órát alszik és a gyereke sírására ébred hajnali négykor, rá tudjon mosolyogni halál fáradtan is, amikor pedig bármit kívánna, csak azt nem, hogy a gyerek ébren legyen. Ha belül megvan ez a töltet és az a tudatosság, hogy jó, oké, fáradt vagyok, de ez egy állapot, amit ki fogok aludni, túl fogok rajta lendülni, akkor nem kérdés, hogy arra figyelek, hogy itt tartom a gyerekemet a kezemben, aki sír, megölelem, és ő kétszer állba bokszol, miközben beteszem a cumit a szájába... ez olyan pillanat, amit mindenkinek csak kívánni lehet. És ami MINDENT megér.