„Ha egy gyereknek mindenképp meg kell halnia, azt kívánom, hogy így történjen”

Örökbefogadni. Nem megmondani. Aztán még egyszer. Élő vízicsúszdának lenni. Hokimeccsek. Felesel. Válni. Költözni. A kisebbet az anyjával hagyni. Kórházba rohanni. Izzadt tincset simítani félre. Elveszíteni őt. Az egyetlen valóban birtokolható dolog mellett dönteni. Megözvegyülni. „Ki az ágyból, kölyök” helyett ébresztőpuszit adni. SMS-t írni a volánnál. Rádszól. Lakóbuszozni. Házimunka. Felesel. Visszakapni őt. Sodródni. Sodródni. Sodródni. Élni. Tamás története.

Égszakadás

Nekem a gyerek mint teremtmény, mint ajándék önmagában való, teljesen mindegy, hogy kié.

Megmozgattuk a kapcsolati hálót, és viszonylag gyorsan jött a hívás, hogy van egy újszülött, akiről az édesanyja lemondott. Négy nap múlva elhoztuk. Jankának neveztük el, Keresztelő Szent János után, aki előkészíti az utat – gondoltuk, átszakadnak a lelki gátak, és megfogan a közös gyerek is. Öt és fél éves volt Janka, mikor váratlanul újabb lehetőség adódott arra, hogy bővüljön a családunk. Bár nem terveztük, igent mondtunk rá, ahol egy gyerek elfér, ott kettőnek is van hely. Így lett Bence.

A feleségem ragaszkodott valamiféle idill fenntartásához, ezért kis híján külföldre költöztünk – de jó, hogy nem tettük –, nehogy véletlenül kiderüljön Janka számára, hogy örökbefogadtuk. Bence érkezéséig ugyanis nem mondtuk el neki. Akkor a hivatalból kirendelt pszichológus jól leteremtett minket, így meg kellett találni a módját.

Esténként én imádkoztam Jankával. Éppen akkortájt, mikor már tudtuk, hogy jön Bence, Janka kistestvéres fantáziákat kezdett mesélni. Tök jó – mondtam neki –, mi lenne, ha imádkoznánk érte? Úgy lett. Aznap, mikor indultunk az öccséért, beültettük Jankát a kocsiba, és mondtuk, hogy a Jóisten válaszolt az imáira, kistestvére lesz.

Nézett kerek szemekkel az anyjára, aki ott ült az anyósülésen. Se pocak, se kórház? Akkor elmondtuk neki, hogyan is történik egy örökbefogadás. A végén hozzátettem: te is így születtél, kicsim.

Hallgatott. A testvérének örült. Két hét múlva egy vasárnapi ebédnél letette a kanalat, és megkérdezte: akkor én nem anya pocakjából jöttem, de ti vagytok a szüleim? Így, bizony. Ennyivel megúsztuk.

*

Abban az időben egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mi jó, mi nem. Sodródtam. Megteremtettem egy kényelmes élet hátterét, élveztem az élvezhető részét, de nem mélyedtem el a lelki működésben. Nagyon későn jöttem rá, hogy egy férfi elsőszámú produktuma a családja: a felesége, a gyerekei. Akkoriban másfajta teljesítményben gondolkodtam, az üzleteimen, a kreativitáson keresztül próbáltam nyomot hagyni. A gyerekeimet imádtam, de nem a személyiségük formálása volt az apaságom alapja, sokkal inkább a velük-lét önfeledtsége.

Hiányzott belőlem az a „programozás”, hogy azzal törődjek, hogy ki lesz belőlük: egyszerűen csak örültem nekik.

A szigorúság, a zászlókitűzés, a keretek fölállítása sosem ment. Janka nagyon hamar megtanulta kifejezni az igényeit, én pedig teljesítettem őket: afféle senior logistic menedzserként hordtam mindenféle programra, edzésre, lovaglásra, jégkorongra. Hokikapusként fejezte be, tizenhárom és fél évesen.

A legboldogabb emlékeim egyike, amikor Janka a vállamon büfizett, és dúdoltam neki, hogy Egy csepp, két csepp, öt csepp, meg tíz. Éveken át voltam szörfdeszka tóban, tengerben, medencében: álltam négykézláb, ő a hátamon, derékig kint a vízből, így lovagolt a hullámokon. Kicsinek vég nélkül dobáltam föl-le, néha kicsúszott a kezemből, előhalásztam a víz alól, újra földobtam. A vállamon mászott ki a medencéből, visszaugrott hozzám, ezerszer is egymás után.

Bencével nem így volt. Mire ő megszületett, olyan erős, szimbiotikus volt a kapcsolatunk Jankával, annyira bevésődtek a mindennapi apró rítusok, ceremóniák – amiket Janka nem hagyott megváltoztatni –, hogy egyszerűen képtelen voltam mindkét gyermekemre ugyanúgy figyelni. Ildi sem volt partner a cserében. Bencét nagyon szerette, de Jankával állandó harcban álltak. Ő nem szeretett hokimeccsre járni, fázott a csarnokban, így mindig én mentem.

Nekem pedig rettenetesen fájt, hogy amit Jankának adtam, azt Bencétől vettem el.

*

Csaknem húsz év házasság után rohamosan romlani kezdett a kapcsolatunk Ildivel. Szenvedélybeteg volt. Elkerülhetetlen lett a válás. Ildi teljesen szétesett, rendszeresen ébredtem arra, hogy dühöngve üti a fejemet. Jankával is tettlegességig fajult az ellenségeskedésük. Évekig elhúzódott a vita a gyerekelhelyezésről, de eljött az a pont, hogy muszáj volt költözni. Jankát mindenképp vinni kellett, Bencéhez viszont Ildi ragaszkodott. Ha őt is vittem volna, akkor – bírósági végzés híján – elindult volna az aljas játszma: aki előbb ér érte a suliba, azé… ennek nem láttam értelmét. Mégsem fogom megbocsájtani magamnak, hogy Bencét magára hagytam a kiszámíthatatlan édesanyjával. Ahányszor fölmentünk hozzájuk, mindig kérte, hadd jöjjön velünk. Tehetetlen voltam.

2014 őszén költöztünk el. Janka 2015 augusztusában halt meg, a temetése után azonnal elindítottam egy jogi folyamatot a családsegítő szolgálat támogatásával. Bencét a gyámhivatal azonnali hatállyal elvette Ilditől, és rövid kitérő után végleg hozzám került. Ildi pedig 2018-ban, még mielőtt a válás befejeződhetett volna, szintén elhunyt.

*

Jankát a saját kortársai nem különlegesnek, inkább különcnek tartották. Talán ezért, talán az anyjával való konfliktusos kapcsolata miatt, de sokszor mondta, nem érzi, hogy szeretik. Az akkori párom szerint egyszer azt is kijelentette, hogy nem fog sokáig élni.

Ha arra gondolok, milyen iszonyú hévvel, sebességgel élte az életét, hogy mindent akart és mindent kipróbált, hogy amit csinált, abban mindig a határain túlra űzte magát – akkor elhiszem, hogy ő tudta előre. Habzsolt.

Egy keddi napon sportorvosnál járt, aki mindent rendben talált. Szerdán az edzésen rosszul lett, csütörtök hajnali ötkor meghalt. Tüdőembólia. Pillanatok alatt lefolyt az egész. A kórházban ott voltam vele, azt mondta: figyelj, szerintem vér van a tüdőmben. Meg azt, hogy jaj, Apa, ne piszkáld már a hajam – ugyanis kisimítottam egy a tincset a szeméből. A röntgen után azonnal betolták az intenzívre – ekkor láttam utoljára –, elaltatták, intubálták. Nem kelt már föl.

Snitt.

Földindulás

Mi van ilyenkor? – kérdeztem. Bennem önkéntelenül az kezdett működni, hogy oké, most meg kell találni, hogy ennek mi értelme. Jób könyvére gondoltam az Ószövetségből. Arra jutottam, hogy az ember mindenét elveszítheti, de ha a hitét is elveszíti, akkor tényleg nem marad semmije.

Életemnek talán az egyetlen tudatos döntése volt az, hogy elhatároztam: ezt nem fogom engedni. Mert a hitem az egyetlen dolog, aminek a birtoklására tényleg ráhatásom van.

Talán Veres Andrástól hallottam egyszer, hogy a pokol az az állapot, amikor már tudod, hogy van Isten, és arra is rájössz, hogy eltaszítottad magadtól, nincs visszaút. A pokol az, hogy betölthetetlenül és megszüntethetetlenül hiányzik neked Isten. Amikor Janka meghalt, ezt éltem át. De ez döbbentett rá arra is, hogy Isten-ember relációban ugyanezt a hiányt semmiképp nem akarom soha.

Az a gondolat is segített, hogy ahogyan Janka meghalt, még az volt a lehető legkíméletesebb.

Rengeteg szülő veszíti el hosszas, fájdalmas betegség után a gyerekét – azt, vagy mondjuk egy buszbaleset horrorját végigélni, borzalmas. Ha egy gyereknek mindenképp meg kell halnia, én azt kívánom, hogy így történjen, mint Jankánál. És noha nem félek meghalni, bármikor kicsekkolok, ha ki kell, én tízből tízszer is azt választanám, hogy Janka menjen, ne én. Mert tudom, hogy a másik belehal abba, hogy az egyik nincs többé.

*

Nagyon nehéz volt eljutni oda, hogy hagyd a holtakat, és az élőkkel törődj. De hamar látszott, hogy azt a kínzó helyzetet, hogy képtelen voltam mindkettőjüknek megadni a szükséges figyelmet, csak Janka halála oldotta fel. Bizonyos értelemben Bencének azóta van apja, amióta nincs nővére. Bár azt láttam, hogy mindkettőjük halálát feldolgozta, nem vagyok biztos abban, hogy ezt hogyan éli meg... Ha az ember azt látja, hogy mások kárán győz, akkor nem akar győztes lenni.

Elkezdtük megismerni egymást, közel kerülni. Öt-hat éve még úgy írta le az apját, mint aki folyton telefonál. Aztán átrendeztem a munkát, hogy többet legyünk együtt, és az utóbbi években alakultak ki azok a nagyon erős érzelmi szálak, amik azelőtt nem tudtak. A kötődés is. Az, hogy tudja, számíthat rám.

Félt, az tisztán érződik.

Úgy éli az életét, hogy az egyetlen biztos pont benne az apja. „Segítek fölemelni, Apa, ne húzd meg a derekad.” Én egy tróger vagyok. A buszsávba hajtok, ha haladni akarok, és ha sürgős, sms-t is írok közben. „Tedd már el a telefont.” Magát is félti, persze, de egy csomó mindenben felelősebben gondolkodik, mint én. Z generáció. Talán tényleg ők fogják rendberakni a világot.

*

Nekem ez olyan, mintha beszélnék egy nyelven, amit valójában nem is beszélek. Képtelen vagyok megfogalmazni, hogy mit csinálok tudatosan a nevelésben, vagy egyáltalán mit akarok a gyerekkel. Vagyunk.

Reggel nem benyitok, hogy ébresztő, kölyök, hanem odaülök az ágyra, megsimogatom a fejét, puszit adok.

Egyszer vidéken jártunk vendégségben, vasárnap reggel Bence odajött, hogy apa, tök jó lakókocsik vannak a szomszédban. Kedd reggel már indultunk is lakóbuszozni, egy hétig vissza se jöttünk. Én a spontán dolgokon keresztül tudok apa lenni. Az egyedülálló apaságban nagyobb is a szabadság a spontán szeretetre, mert kevesebb az alkalmazkodási kényszer, nincs ott, hogy hogy fér bele a menetrendbe, meg mit szól anya… Aztán hogy ez mit képvisel, ebből ő mit tanul, mit vesz át, az egy másik kérdés. Voltak kampányszerű elhatározásaim, hogy irányítottan fogunk beszélgetni az őszinteségről, a felelősségről, meg a nem tudom, miről. Ezek mindig elapadtak, soha nem működtek. A mostani párom szerint nem is vagyok elég szigorú vele. Ő vezette be azt is, hogy Bence napi fél órát segítsen a házimunkában. Még morogva, de azért már rutinból kipakolja a mosogatógépet.

Jóban vagyunk. És hogy ez a kapcsolat az adott pillanatban milyen minőségű, tehát hogy épp apa-fia, barát-barát, vagy csak simán ember-ember, az változik. Én nem vagyok mindig apa, és ő sem mindig gyerek. És vagyunk néha gyerekek együtt.