Szőnyi Szilárd: Köldökzsinór
- Siess, ahogy tudsz!
Persze, hogy sietett. Amint az amerikai egyetemisták megtudták, miért nem ebédel velük, elcsodálkoztak: náluk ilyen esetben lemondanák az előadást. A Férfi azonban nem mondta le; azt gondolta, így teljes ez a nap. Ráadásként ismét tanult egy új kifejezést: induced birth. A háromórai találkozóra persze már biztosan nem fog odaérni - sebaj, tiszta lelkiismerettel hivatkozhat majd az ilyenkor elfogadható igen kevés indokok egyikére.
A kórházba fél tizenkettőre ért. A szülőszobára már csak zöld műtősköpenyben, lábán nejlonzacskóval engedték be - a zakóját gyorsan ledobta, ingét pólóra cserélte. Mielőtt feleségéhez mehetett volna, a szigorú szabály szerint bemosakodott: kézmosás, fertőtlenítő, majd ismét kézmosás.
- A csapot csak könyékkel zárja el, fiatalember, így, ahogy én csinálom - mondta magasba tartott karokkal a szülésznő, akinek minden egyes mozdulatát utánoznia kellett.
Annyit azért észrevett: csinos.
A Feleség az ágyon félig felülve fogadja; bal csuklójából infúzió lóg ki, azzal indították meg a szülést. Puszi.
- Már nagyon vártalak.
- Siettem, ahogy tudtam.
Szerencsére egyedül vannak a háromágyas szobában, nyugodtan beszélgethetnek - utoljára mint csak férj és feleség.
- Hogy vagy?
- A méhszáj már háromujjnyira kitágult, de még nem fáj semmi.
A szülésznő időnként odajön, megnézi a gépet, a baba szívhangja rendben, tapintatosan visszamegy az irodába, nem zavar.
Eltelik egy óra, másfél. Fájások alig vannak. Kezdődjék végre! Legyünk már túl rajta! Nem hitték volna, hogy ennyire lehet vágyakozni a fájdalom után. Utólag azonban a Férj azt gondolja: jó volt így. Nagyon jó volt, szép volt, ünnepélyes volt. Mintha azokat a perceket, órákat kiszakították volna az időből, és nem is annak a huszonnégy órának a részei lettek volna.
A szülésznő ismét megvizsgálja a Nőt: már három és fél ujjnyi. Az orvos jön - most már négy. Csupa jószándékból segítenek, hogy még jobban, gyorsabban táguljon, de a segítségbe a Nő majd belezöldül. A Férfi az ágy szélénél áll, és nézi, amint idegenek kotorásznak a feleségében.
A megváltó fájdalom lassan érkezik. A burkot megrepesztik, a magzatvíz elfolyik. Furcsa érzés: mintha egy vödör forró vizet öntenének ki belőle. Először még csak mint egy hasgörcs - ezt a Férfi el tudja képzelni: neki is volt már hasonló -, majd hirtelen mintha kést forgatnának benne. Vadul rátör a fájdalom, s ő csak egy dologra koncentrál: hogy lehetőleg ne üvöltsön.
A gép kijelzőjén számok mutatják, mekkora a fájás erőssége. A Férj látja, a Feleség érzi. Vajon cserélnének-e? Húsz, huszonkettő, huszonkilenc. Harminchat-negyvennyolc-ötvenkettő-kilencven! Ekkor már tízpercenként, aztán öt-, majd kétpercenként. A Férj megpróbál elébe menni a fájdalomnak, s a nővértől kapott vizes ronggyal borogatja a Felesége homlokát, nyakát, vállát, száját, mellkasát. Fogalma sincs, az asszonynak jó-e: annak már a helyeslésre sincs ereje. A fájások között viccekkel is próbálkozik - mint utóbb megtudja, felesége értékeli az igyekezetét: a vizes ruha nagyon jólesik; és mindig ott törölgeti, ahol kell.
A Feleség kezét fogja-szorítja. A számsor felfelé indul, a ronggyal törölgetni kezd, szorít, szorít, szorít; Istenem, ha segíthetne rajta! De nem lehet. A kín oszthatatlan, s a korábban egy test most végletesen kettő. Nincs átjárás, a fájdalom intim világa megmarad a Nőnek. A Feleség már szinte tudomást sem vesz a Férjről; a tudat szintjén elszakadtak. A zsigerekben, a szellemi-lelki világban azonban talán sohasem voltak ilyen erősen összetartozóak, mint akkor.
Már vagy tizedszer cserélik a Nő alatt a lepedőt. Ekkor azt hiszi, belehal. Eszébe jut, hogy anyja ezt hatszor csinálta végig. És akkor megvilágosodik: eddig fogalma sem volt arról, mit tett őérte.
A Feleség szájából kizuhan az első kiáltás: azt a hangot, míg él, nem fogja elfelejteni. Otthon megpróbálta utánozni, de persze nem sikerült.
A szoba hirtelen megtelik emberekkel: két orvos és vagy öt nővér érkezik. Ekkor már minden szájat maszk takar. Hang ritkán hallatszik, s csak a szemek mondják a Férfinak:
- Nyugodjon meg, minden rendben lesz.
Hálás érte.
A Férfi igyekszik nem útban lenni - de mégis mindig láb alatt van. Az egyik orvos oldalt áll, hatalmas kezeivel két araszformát alakít, és úgy gyűri az asszony hasát. A másik az ágy lábánál, irányít.
- Nyomja, nyomja, nyomja; kakiljon ide a kezembe, még, még, még, most ne hagyja abba, nyomjon; jól van, pihenjen!
Aztán kezdődik elölről.
A hatodik vagy hetedik nyomás következik. A fájdalom nem marad benn: kiszakad, kiárad. De egyelőre nem szabadul meg tőle. A Férfi féloldalról nézi. Nincs rosszul. Mit lát? Pirosat, fehéret, szürkét, barnát, színtelent. Folyadékot. Csúfságot nem. Bár azt sem bánná. Most vágnak. Utólag tudja meg: egy arasznyit; ilyen hosszan nem szoktak, de nagy volt a feje.
Kinn van.
A Férj nem is látta, olyan hirtelen történt. Gyorsan felkapják, kiszipkázzák az orrát, majd az Anya hasára fektetik. Az mosolyogni szeretne, de alig bír. Most nem a földön jár.
A zsinórt elvágják, törölgetnek, mosogatnak, bugyolálnak, aztán az Apa kezébe adnak egy fehér rongyköteget, amiből egy apró arc kandikál ki. Az ő gyereke.
Nahát.
Megpróbál beszélni hozzá, de zavarban van a nővérek előtt. Feláll, sétálni kezd.
- Apuka, tessék visszaülni, nagyon síkos a padló!
Engedelmeskedik, s vagy fél órán keresztül ül, kezében a gyerekkel. Közben megvizsgálják a méhlepényt, és a Feleséget összevarrják. Az idegkimerültségtől és a megerőltetéstől reszket kengyelbe akasztott lába. Minden tagja fáj, de nyugalma határtalan. Futólag eszébe jut: mikorra is tervezzük a kistestvért?
*
Az Apa a köldökzsinórt azóta sem tudja
feledni. Fényes, szürkéskék, élénkpiros foltokkal tarkított spirál: egy középpont körül
futó, folyamatosan emelkedő, végeláthatatlan vonal. Tökéletesen megtervezett alkotás.
Az Anya anyjából huszonnégy évvel
ezelőtt ugyanígy szakadt fel a kiáltás; anyjának anyjából ötvennyolc éve. Ha eljön az
ideje, a leánygyermek húszegynéhány év
múlva ugyanígy fog kiáltani, s talán még az
unoka fájdalmának visszhangjai is életben
találják majd.
Aztán kezdődik minden elölről.