"...hogy mindig fenntartsunk egy köldökzsinórt egymáshoz" – 1. rész

Öt csemete, több száz növendék, muzsikus életformával spékelt mozaikcsalád – végtelen élethelyzet, egyetlen elv. Király Tibor Péterrel, az Operaház trombitaművészével, zenetanárral, nem mellesleg az édesapámmal beszélgettem többek között amerikai típusú apaságról, dobozelvekről, a sebgyógyulást elősegítő családmenedzsmentről, arról a bizonyos cementeszsákról, és végre megkérdeztem, hogy lehet az, hogy mindig igaza van. Maratoni interjú, első rész.

Kölcsönkenyér visszajár! Te mindig a tanítványaiddal példálóztál, úgyhogy most én is előhozakodom az oktatási rendszerrel. Ahogy portfóliókon és szakvizsgákon túl mesterpedagógus lesz az ember, úgy létezik apai életpályamodell is kezdőkkel, középhaladókkal, képzeletbeli plecsnivel a végén?

Megfordítanám a kérdést...

Ó... kezdődik....

...persze, hogy az apaságban is vannak szintek, de a tanári fokozatokkal szűk értelemben vett párhuzam mégsincs. Nyilván vannak dolgok, amiket jó egyik szerepből a másikba átemelni, lehet és érdemes is hasznosítani, de az apaság azért inkább amerikai típusú oktatás: előbb csinálod, aztán megtanulod. Lényeges, hogy itt az indulókészlet otthonról származik, és többnyire ösztönös – nekem is volt apám, nagyapám, mindenkinek volt, akit vagy ismert, vagy nem –, az első reakcióink a tőlük látottakhoz hasonlítanak. Aztán jönnek a saját helyzetek, amiket ott és akkor kell megoldani. Akár azt hiszed, hogy mindent tudsz, akár pontosan tisztában vagy vele, hogy dunsztod sincs az egészről, akkor is ugyanaz a helyzet: előbb meg kell csinálni, amit meg kell, aztán lehet gondolkodni, hogy ez most jól sikerült, vagy nem sikerült jól. Hogy meg tudjuk állapítani, ahhoz tapasztalat kell, az pedig csak menet közben megszerezhető.  

Neked melyek voltak azok a tapasztalataid, amik komoly tanulópénznek bizonyultak, aztán később erőforrásoddá váltak?

Nehéz kiemelni egyet, én a magam részéről nem gyűjtögetem ezeket, de azért időnként eszembe jut olyasmi, amit együtt követtünk el. Ami biztos: folyamatosan észnél kell lenni. Adtatok rá okot bőven ti is, meg a helyzetek sokfélesége is: Nusival és Boldival hárman közel vagytok egymáshoz életkorban, Rita már nagy korkülönbséggel született, új helyzetet teremtett a válás, utána Timi érkezése is – mindig színesítette a játékot egy-egy új szereplő. Az élet, aztán a gyerekeink életének alakulása

állandó készenlétet igényel.

Az nem működik, hogy én, mint A Jó Apa, tudom, hogy ezt így meg így kell csinálni, tehát kiadom az ukázt, hogy márpedig ez így és így lesz.

Akkor egy reakció-akrobatika az egész apaság, nem is kellenek a nevelési elvek és társaik? 

Az én életemből az a fajta ma divatos, tudatos készülődés, amiről a mostani pároknál hallani lehet, az kimaradt. Mikor én nősültem és ti születtetek, mi másképp csináltuk a dolgokat, nem volt meg az a családtervezés, hogy na most készülünk a házasságra, utána megteremtjük az egzisztenciát, utána beletanulunk a várandósságba, orvost választunk, majd megyünk szülni... Erre nem volt sem mód, sem idő. Elvei meg természetesen vannak az embernek.

Neked mik az elveid?

Ami igazán elvnek nevezhető, az az, hogy

igyekszem mindenkit a saját személyisége alapján megközelíteni, és nem az elvek felől.

Az nem működik, ha egy gyereket vagy növendéket megpróbálok behúzni egy elvbe, de az igen, ha nézem, figyelem őt, és keresem a hozzá passzoló elvet, módszert, egyebet. 

Ez azért nagyfokú rugalmasságot igényel – de talán így edződtél hozzá a mozaikcsaládhoz, az sem könnyített pálya. Hogy álltál például a mostohatesónkhoz, Timihez? Hogy kell "új apukának" lenni? 

Ez egy könnyű kérdés: meg kell beszélni. Szükségszerűen szóba került, hogy hogy viszonyuljunk egymáshoz, egészen onnantól kezdve, hogy hogyan szólítsuk egymást (Apu? Kislányom? Tibi?). Én azt jeleztem felé, hogy a lányomnak tekintem, de mivel tudom, hogy van vér szerinti apja, az ő helyét nem akarom átvenni. Neki, mármint Timinek meg kell értenie, hogy én alkalmazkodom, de meg is követelek dolgokat. Aztán ő is szép lassan föltette azokat a kérdéseket, amik benne motoszkáltak. Az ilyen beszélgetéseknek köszönhető, hogy krízishelyzet (ami egyébként együtt jár minden válással) olyan kimenetellel végződött, amelyben nincsenek ellenségeskedések. Azt nem mondom, hogy könnyű volt, de végül kialakult. Itt sem működött volna az, hogy dobozszerűen ráhúzom ugyanazt az egy elvet mindenkire, hanem meg kellett keresni azt a hozzáállást, rendszert, amibe mindenki bele tud helyezkedni. 

Használtad a krízishelyzet kifejezést – nem olyan rettentő sok, de azért akadt ilyen szép számmal az életünkben. Van atyai vészforgatókönyv a fejedben?

Hát én biztos nem tartok talonban. Mondom, én ilyen amerikai típusú életet élek: előbb cselekszem, utána megpróbálok elméletet gyártani rá... A gyakorlatból – és persze a tanulmányaim során megismert kríziselméletből is – tudom, hogy a mélypontok szükségszerűen bekövetkeznek. És minden következő válságnál egyre kevésbé retten meg az ember, egy idő után már nem fiatalos vakrepülés lesz az élet, egyre felkészültebben tud bánni ezekkel a megspórolhatatlan krízisekkel. Az egész család életét befolyásoló, nagy káoszoknál, mint a válás, sok a feladat annak érdekében, hogy mindenki kijöjjön belőle. És ide tartozik az is, amikor nem mi vagyunk bajban, hanem a körülöttünk élők: ez óhatatlanul ránk is hatással van.

A krízis fogalma nem szűkíthető le a magánéletünkre, hiszen a krízis mindennapos feladat – pusztán mert emberek vagyunk és egymás között élünk.

Persze mindenki arra vágyik, hogy ilyen küzdelmek ne legyenek, mert hiszen akkor jaj, de nehéz lesz az élet. Pedig a cementeszsák a nehéz, ahogy mondani szokás.

Azért egy kis könnyítésre csak van mód...

Érdemes inkább önszántunkból megküzdeni valamilyen krízissel vagy annak látszó helyzettel, mintsem kikerülni vagy elbújni előle. Ide tartozhat akár egy kellemetlen beszélgetés vagy egy orvosi vizsgálat is:

sokkal könnyebb önmagunkat szándékosan átvezetni valamin, mintsem belesodródni.

Ha megpróbáljuk megúszni, később törvényszerűen szembekerülünk vele, méghozzá még nagyobb kényelmetlenség árán. Hogy minden gyaloggalopp, az hiú ábránd. 

A könnyebbik útra emlékeim szerint minket sem nagyon engedtél, legalábbis ami az elvárásokat illeti. Volt például az a nyelvvizsga-ügy. Nagyon felbosszantottál – pedig csak a tőlem telhető legjobbat kérted, nem többet.

De emlékezz csak vissza, hogy is volt az! Kellett a nyelvvizsga, hát te a világ legtermészetesebb hangján bejelentetted, hogy minden oké, apa, intézem. Elmentél, kiszagoltad a tanfolyamot, és mielőtt egy kukkot szólhattam volna, beiratkoztál a közép helyett a felsőfokú kurzusra, mert a szintfelmérőn oda osztottak. Rólam a hideg víz ömlött, mert előre tudtam, hogy mi lesz ebből. Hétfőn az első óra után zokogva hívtál fel, hogy ez neked nem megy, túl nehéz. És itt jött az a rész, hogy igyekeztelek összeszedni, amit te úgy érzékeltél, hogy hetekig nem szálltam le rólad, meg volt egy kis szigorkodás is...

Mert nem értettem, hogy tőlem miért csak a legjobb az elfogadható.

Azok után, amit a szakemberek mondtak a tudásodról, én az apádként nem fogom neked azt mondani, hogy jaj, kislányom, nem is vagy te olyan jó, meg nehogy már egy kicsit is elfáradjál, válaszd inkább a könnyebbik utat. Tudjuk az eredményt: némi háborúskodás meg duzzogás árán, de meglett. Később, amikor szembesültél vele, hogy másoknak milyen gondokat okoz a nyelvvizsga hiánya, azért csak odadünnyögtél egy köszönömöt.

Mert igazad volt. Megint. Egyébként elárulhatnád végre, így harminc év után, hogy létezik az, hogy mindig igazad van.

Tudod, mi jár annak, akinek mindig igaza van?

A szája.

Így van. Egyszerű: amikor feladatom van, akkor a rendelkezésemre álló tudás függvényében kezdek valamit vele, teszek vagy mondok valamit. Ha a válaszreakciók rögtön elfogadóak, akkor nincs min gondolkodni, de ha vitát, ellenvetést vagy zökkenőt tapasztalok, akkor elemezni kezdem, hogy miről lehet szó, hol hibáztam én. Egyáltalán nem érzem rangon alulinak elismerni, hogy másnak jobb ötlete van, vagy igaza.

Persze, mert mindig kiderül, hogy neked van.

Nincs mindig. Ha az én gondolatomra nem azonnal az elfogadás és az engedelmesség a reakció, nem kezdem rögtön verni a tamtamot, hogy de, márpedig nekem igazam van. Kivéve azt az esetet, amikor azt látom, hogy a válaszreakció nem a problémára koncentrál, hanem arról próbál meggyőzni, hogy az én verzióm eleve nem lehet helyes, vagy engem minősít. Akkor harapok, és foggal-körömmel védem az igazam. Ez a momentum lehet az, ami gyerekszemmel úgy érzékelhető, hogy nekem mindig igazam van, pedig nem,

egyszerűen csak álkommunikációval, mellébeszéléssel nem lehet meggyőzni.

Ez általában a növendékeknél hatásos, mert 14-18 éves kor között, ugye, mind nagyon szeretnénk tanulni, egyúttal természetesen mindent jobban tudunk, a tanár pedig teljesen fölösleges. Ilyenkor kell tudni kétezerszer elmondani ugyanazt, majd somolyogva kivárni a percet, míg a diáknak leesik, mit is mondunk. 

Mindig leesik?

Általában. De mostanában már van, hogy nekem kell összekapni magam. A húszas és ötvenes éveim közé esik az apaságom és a tanárságom is, és sokáig segített a helyzeten, hogy a gyerekeim életkorban és generációs jellemzőiket tekintve közel voltak a tanítványaimhoz. Ma már ez nincs így: veletek könnyebb, mert együtt mozgunk korban, no meg, ugye, néhanap beszélgetünk, de ha egy mai tizen-huszonévessel próbálok szót érteni, már nekem kell résen lennem, hiszen a koromnál fogva nem értem őt. A tanításnál már nagyon érzékelhetőek a generációs különbségek, a digitális korban, a közösségi médiában sem ugyanúgy vagyunk jelen. Előfordul, hogy nekem kell tudni okosnak lenni, próbálni megérteni, hogy a fiatal mit miért mond – de ha már van kialakult beszélgetési gyakorlatunk, pillanatok alatt tisztába lehet tenni a dolgokat.

A kialakult beszélgetési gyakorlat hiánya viszont komoly kapcsolati károkat okozhat. Hogy élted meg, hogy mikor elváltatok Anyával, hogy Nusi és Rita – legalábbis egy időre, és főleg lelki értelemben – távol került tőled?

Fő feladat volt számomra, hogy jó kapcsolatban maradjak minden gyerekemmel. Igyekeztem, igyekeztünk olyan helyzetet teremteni, ami megadja annak a lehetőségét, hogy ne mérgesedjen tovább a viszony. Érzelmileg nem lehetett minden rögtön pozitív, hiszen a válás önmagában egy érzelmi háború.

A túl nagy távolságnak úgy is elejét kellett venni, hogy minden körülmények között fenntartsunk egy köldökzsinórt egymás felé.

Erre volt példa az, hogy a 2-2 arányú "gyerekelosztás" ellenére ragaszkodtam ahhoz, hogy gyerektartást fizessek a két lány után – de itt nem a pénz, hanem a folyamatos kapcsolat a lényeg. Az érzelmi oldalnál pedig egyrészt tudomásul kellett venni a helyzetet, ami eleve nem könnyű, aztán tudatosan úgy kellett létezni, hogy a sebek gyógyulhassanak, a feszültségek oldódhassanak.

De hogyan lehet ilyen fájdalmak közepette gyógyulásra alkalmas közeget teremteni?

Ha egy ekkora család élete ilyen radikálisan átrendeződik, nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy tudjuk: szinte minden nulláról indul újra. Váratlan élethelyzetek tömkelege következik, új benyomásokkal, új konfliktusokkal. Ha erre még ráteszünk egy lapáttal azzal, hogy elzárkózunk egymástól, vagy kicsinyes huzavonákba kezdünk, azzal csak rontunk a helyzeten. De ezt is csak úgy csináltam, ahogy akkor éppen tudtam: nem néztem meg a tutit a válástanácsadó szakkönyv 623-dik oldalán.

Sokáig az volt a szavajárásod, hogy vállalod, hogy egy kör pszichológust fizetsz minden gyerekednek. Miért mondogattad ezt?

Ezt ma is teljességgel vállalom. A hibáimat illetően konkrétumokat most nem tudok mondani, de épp a korábban említett bizonytalanságom miatt ígértem be a pszichológust, amiatt, hogy előbb volt muszáj cselekednem, mintsem gondolkodni tudtam volna. A mindennapi konfliktusok során gyakran a viták végére már ellentmondást nem tűrve tettem pontot – akkor is, ha épp nem voltam biztos benne, hogy az a jó megoldás, de jobbat épp nem találtam. Ahogy nőttetek, jöttek a helyzetek, iskola, pasiügyek, sportpályafutás, kudarcok... vitáztunk egy kicsit, aztán döntöttem valahogy,

és utána azt mondtam, hogy ha esetleg nem jól döntöttem, akkor fizetek egy kör pszichológust mindannyiótoknak. 

Lehet, hogy mi is befizethetnénk téged egy körre?

Hát hogyne. Talán emlékszel, amikor Boldi még kicsi volt, ti kiskamaszként otthon vigyáztatok rá, nekem meg egyszer csak jött a telefon, hogy Apa, légyszi hozzál a Tescóból betétet. A Mr. Bean sorozat kutyafüle ahhoz képest, hogy én állok a Tescóban a betétsor előtt, és az eladók meg a vásárló asszonyok tekintetének kereszttüzében égek...

Folytatása következik - íme a második rész.