„Nem érzik át az emberek, hogy milyen nagy érték a gyerek”

Domonkos nemcsak vezetéknevében (Asztalos) emlékeztet a világ leghíresebb ácsára, de mindennapi élete is a józsefi apaság jegyében telik: biológiai értelemben véve nem szülő, ám két (el)fogadott lánya és öt unokája van. A teljes elfogadás mellé a majdnem teli pohár szemléletét, a derűt és a zene rejtelmeit adni örökségül – több, mint bármelyik fele királyság a földtekén. Interjú.

Hogyan is néz ki a nagy családi tabló? Csak hogy követni tudjuk.

71 éves elmúltam, nős vagyok. A feleségem első házasságában két lány született, három és öt évesek voltak, amikor „átvettem” őket. Teljesen édesapjuk vagyok. Az öt unokámból négy fiú és egy kislány.

Akkor szakértő a témában. Mik a legmarkánsabb különbségek az apai és a nagyapai szerep között?

A nagypapa több mindent ráhagyhat a szülőkre, és elfoglalhatja magát a szeretgetéssel. Nagyapaként talán kisebb a felelősség, engedékenyebb már az ember: nem örökké a számonkérést szajkózza, hogy megcsináltad-e ezt vagy azt, fiam.

Főleg a kötelességek kezelésében áll a különbség. Ez nem jelenti azt, hogy az ember lejjebb ad az elvárásaiból, hanem csak annyit, hogy nem mindig neki kell a szükséges dolgokat kikövetelni, nem neki kell elérni a gyereknél – arra ott a szülő.

Az utolsó unokám lány lett, nagyon vártuk, és vele egészen más az élet. Kitalálhatnak nekem mindenféle gendert, de óriási a különbség a fiúk és a lányok között.

Hogyan lehet a figyelmet igazságosan elosztani ennyi családtag között?

Jut. El lehet osztani. Ebben, mint minden családban, a nagymama a kulcsszereplő, ő viszi a prímet és ő szervezi meg a dolgokat. Nekem is egy élmény ez, mert az én eredeti családom nagyon pici volt és már senki nem él belőle. A feleségemék meg öten vannak testvérek: mellette

engem is magával ragadott az, mennyire más és jó, ha nagy családban él az ember. Ha jól osztjuk be, lesz egy ritmusa is a dolgoknak.

Andi lányoméknál van két kicsi gyerek, egy negyedikes s egy elsős, hozzájuk minden héten egyszer megyünk, ez a fix „ügyelős” nap. Meg van „főzős” nap is. Vannak nagy családi összejövetelek, születésnap, évforduló…

...hangversenyek. Minden bizonnyal kevesen távoznak a Müpa pénztárától nyolc megújított éves bérlettel a zsebükben, Ön viszont idén is így tett, hiszen ha jól tudom, rendszeres családi program a koncertlátogatás, különös tekintettel egy bizonyos zenekarra.

Nem teljesen az elejétől voltunk ennyien. 2010 óta járunk a Pannon Filharmonikusok koncertjeire, az elején csak ketten a feleségemmel, ebben a szezonban meg már nyolc bérletünk volt. Megtetszett az együttes, mert egyszerre igaz rájuk két olyan dolog, ami sajnos sokszor csak külön-külön érvényesül: egyrészt szuperül játszanak, másrészt fantasztikus a repertoár. Változatos, és minden alkalommal találunk benne kedvünkre valót, sőt, sokszor meglepetést is okoz a műsor. Azt gondoltuk a nejemmel, nem volna baj, hogyha a fiatalok is csatlakoznának hozzánk. Elsősorban az unokákat próbáltuk behálózni, de most így néz ki a csapat: jön a sógornőm, Andrea lányunk, Kriszta lányunk két nagyfia, közülük az egyiknek a felesége, a másiknak a barátnője, meg hát mi ketten a feleségemmel. Korábban a Bandi unokám is eljött egyszer-kétszer, de neki nem feküdt a dolog, hát inkább otthon maradt. A legkisebbek pedig még nagyon picik.

Ön zenél, vagy bárki a családból foglalkozik zenével?

Nincs zenész a családban, bár Gabi unokám most épp dobol. Rockzenét játszik, ACDC-t meg ilyesmit. A zene szeretete a magam részéről úgy indult, hogy gyerekkorunkban szegények voltunk, és nagy szó volt, amikor édesanyám tudott venni egy néprádiót. Két gomb volt rajta: egy kapcsoló és egy hangerőszabályozó. Hát reggel bekapcsoltuk, este meg ki, jobbnál jobb zenék szóltak egész nap. Aztán elmentem Moszkvába egyetemre, ott olcsó volt a koncertjegy, így ösztöndíjból is tudtam finanszírozni a zenehallgatást, még az évfolyamtársaimnak is szerveztem koncertlátogatást. Hazajöttem, megnősültem, hála Istennek a feleségem is zenekedvelő, együtt járunk koncertekre.

Mi mindennel béleli ki családot a koncertlátogatás szokása?

A koncert végén sosem azt csináljuk, hogy rohanunk a garázsba és tűzünk haza, hanem mivel úgyis olyan sokan távoznak egyszerre és hosszú idő, amíg a parkoló kiürül, mi inkább maradunk még, és eldiskurálunk egymással. Megesik, hogy vegyes véleményt mondunk a hangversenyről, mert hát mindenki a saját ízlése szerint beszél, de azért inkább egybehangzó szokott lenni az álláspontunk.

A koncert minket hoz össze, nem a véleményeinket.

A legjobb az, hogy van öt koncert egy szezonban, ez öt olyan alkalom, amikor tuti, hogy ebben a körben összejöhetünk és beszélgethetünk – sokszor a zenétől teljesen független dolgokról is.

A zene mindenkinek ad. Én úgy vagyok vele, hogy anélkül nem is nagyon lehetne élni. Annyira hozzászokik az emberi világ ahhoz, hogy beszélünk, hogy szavakban fejezzük ki magunkat, írunk… pedig a zenének is van egy megszólalásmódja, csak az egészen más nyelvezet. A lélek nem is tudna kellőképpen finomodni enélkül. Az a flow-érzés, amikor az ember hátán a szőr feláll, zenével, élő zenei előadás meghallgatásával érhető el csak igazán. A koncerten az egész közönség olyan, mintha egy ember volna, de már az is mélyre hatol az emberben, ha tudja, hogy az a zene nem csak neki szól. Egy ilyen bensőséges légkörben egy szünetnyi csend is a legszebb zenévé tud válni. Nehéz ezt szavakkal jól elmondani: a zenében tetten érhető az ember ittléte, az egzisztenciája, az érzése, hogy benne van a világban.

Ha zene szól, a világ elhalkul az ember körül.

Manapság egyre ritkábban találkozunk nagycsaládokkal. Ön szerint mi lehet ennek az oka?

Szerintem ez az irtó gyors technikai fejlődés.

Nagyon gyorsan jönnek ki az újabb és újabb változatok, termékek, az emberek ezekről nem akarnak lemaradni, úgy érzik, meg kell szerezniük mindet.

Nem tudnak megelégedni valamivel, ami már bevált és jó. A másik ok pedig, hogy nem vállalnak sok gyereket, mert az anyagi javak megszerzése elsőbbséget élvez – aztán ha felnő egy generáció, ahol nem volt sok gyerek, az ezt a mintát adja tovább a következő nemzedéknek, és ebből már nehéz kibillenteni a társadalmat. Nem érzik át az emberek, hogy milyen nagy érték a gyerek. Bennük maradunk meg: nekem is az a legnagyobb öröm, amikor az unokáimat taníthatom például szerszámokkal bánni, bütykölni, amikor dolgozunk a garázsban. Fontos, hogy legyen kinek továbbadni a dolgokat. És nem elég egy gyerek, legalább három kell!

Azon kívül, hogy zenekedvelő és aktív nagypapa, mi jellemző még Önre apaként?

Alapvetően optimista vagyok: a pohár nemcsak félig, de már majdnem tele van nálam. Fontos, hogy legyen humora az embernek, anélkül igen nehéz volna ezt az életet elképzelni meg elviselni is. Szeretek jókat nevetni, szoktunk mókázni, és persze cukkolni is egymást.