„Nem vagyok tökéletes apuka, az nagyon fárasztó lenne!”

Hova lépjünk, ha egyéni-, családi- és társadalmi érdek hármas útkereszteződéséhez érünk? Miért érdemes nyakunkba venni a világot, és a vállunkra azt, aki gyengébb? Mit várhatunk a jótett helyébe? Beszélgetés egy huszonegyedik századi csillagszemű juhásszal, aki tudja, hogy a hamuba sült pogácsa totális bizalmat jelent, hogy a mesebeli királynak családfőként és cégvezetőként is döntenie kell, aki önbecsülést szakított az aranyalmafáról, és mert álmodni alatta. Huszonegyedik századi népmese Norbival (43), Boldi, Misi és Lonka édesapjával, a Magenta-R társtulajdonosával.

Sikeres vállalkozó vagy, több sikertelen próbálkozással is a hátad mögött. Hogy lehet a gyerekekben erősíteni a vállalkozó kedvet, azt, hogy bízzanak az ötleteikben és a belefektetett munka megtérülésében?

Nálam ez valahogy úgy alakult ki, hogy amikor már nem űrhajós meg tűzoltó akartam lenni, onnantól kezdve, ha nem is volt pontos elképzelésem, de elhittem magamról, hogy képes leszek valami olyasmit csinálni, amivel más embereknek munkát tudok adni. Akkor még teljesen mindegy volt, hogy konkrétan mi is lesz ez, de tudtam, hogy valamikor eljön ennek az ideje. Ez annak is köszönhető, hogy ha gyerekként akármit mondtam otthon, a szüleim sosem mondták rá azt, hogy á, ez hülyeség. Kaptam olyan választ, hogy „rendben, próbáld ki”, meg olyat is, hogy „ezt még gondold át”, de sosem hurrogtak le. Én ugyanezt csinálom az enyémekkel. Mindig meghallgatom őket (najó, előfordul, hogy úgy kezdődik, hogy „csak még megírom ezt az e-mailt…”), mert a gyerekeknek – nemcsak az én gyerekeimnek, hanem minden gyereknek – baromi jó ötleteik vannak. Döbbenetes, hogy mennyire nincs bennük félsz, kétely és kontroll. Utóbbiakat szerintem az általános iskola felső tagozata környékén ültetik el bennük, valahol itt vesztik el a lelkesedést. Az ötödikes nagyfiamtól már olyan mondatot is hallottam, hogy „kérdezni ciki”. 

Sok társadalmi célú kezdeményezésben veszel részt támogatóként, ilyen a Suhanj! alapítvány 100asok klubja nevű projektje, de többször gyűjtöttél már pénzt a Bátor Tábornak, adományoztál a Csodalámpa Alapítványnak, kuratóriumi tagja vagy a Gézengúz Alapítványnak is. Befektetőként és már ügyvezetőként a Miutcánk.hu mellett is ott vagy. Szükségleted a törődés?

Én szociálisan nagyon érzékeny vagyok a természetemből és az életutamból fakadóan is. Újpesten, a panelrengetegben nőttem föl, az osztálytársaim között volt sok roma gyerek is, nagyon jóban voltam velük. A jó kapcsolat azóta is megvan. Tízévesen Felsőtárkányban táboroztam, ahol minden nap súlyos fogyatékossággal élő, mozgássérült és halmozottan hátrányos helyzetű gyerekekkel ebédeltünk együtt, és ez nekem meghatározó élmény volt. Először furcsa volt és meghökkentő, pár nap után azonban már természetessé vált a dolog, így az, hogy együtt élek meg valamit olyanokkal, akik nálam nehezebb helyzetben vannak, és segítek nekik, számomra teljesen normális. Nem neveltek arra, hogy ez kötelező, hanem lassan érlelődhetett a szándék, ami mostanra már jön magától. A szüleim nagy szabadságot adtak nekem. Volt ugyan egy láthatatlan, de nagyon tág keret, amin belül mozoghattam, és nem emlékszem, hogy olyan sokszor túlléptem volna rajta. Például sosem mondták, hogy legyek otthon éjfélre, de nem is kellett, mert soha nem is érkeztem hajnali egynél később.

Ehhez biztos hogy, szeretetteljes családi háttér szükséges…

Így van. Nagyon szerencsés vagyok, mert a szabadság mellett az összetartást és a támogatást hozom otthonról. Nekem élnek a szüleim, az anyósom, az apósom és még egy nagymamám is él még, a tág rokonságban talán ha egy válás volt: ha neadjisten kicsúszna a lábam alól a talaj, a családom úgysem engedne meghülyülni. Talán emiatt is van, hogy nagyon tudok hinni dolgokban, ugyanakkor tisztában vagyok azzal is, hogy nincs olyan, hogy tökéletes apa. Én sem vagyok az – mondjuk, nagyon fárasztó is lenne.

Hogy lehet egészséges egyensúlyt tartani ön-, családi- és közérdek között?

Úgy, hogy ezeket nem érdemes – én már nem is tudom és nem is akarom – különválasztani egymástól. Ebben az egészben az a fantasztikus, hogy ha most számszerűsítenem kéne, akkor azt mondhatnám, hogy azáltal, hogy én ennyi szervezetet támogatok és jó kapcsolatokat ápolok, a „segítségbe fektetett” összeg és energia többszörösét kapom vissza. Nemcsak jóérzésben és boldogságban, hanem pénzben is, mondjuk kapcsolatok, ajánlások, megrendelések formájában! Mindezt úgy, hogy egyáltalán nem ezzel a céllal csinálom. Meggyőződésem, hogy jót tenni érdemes, mert nem leszel tőle szegényebb anyagilag sem. Önérdek és társadalmi szükség nem különül el egymástól, és ezt otthon is természetesnek vesszük. A feleségem gyógypedagógus, ott adott a helyzet, a gyerekekkel pedig teljesen egyenesen tudunk ilyesmiről beszélgetni, nagyon is jól értik, hogy akinek nincs, annak adunk. Az alapítványok, civil szervezetek itthon nincsenek olyan jó helyzetben, és sokszor a saját dolgukat is megnehezítik azzal, hogy nem fognak össze, vagy nem jól kommunikálnak, valahogy különálló szigetként kezelik önmagukat. Én azért tudok jó kapcsolatot ápolni velük, mert olyan a szemléletem, hogy problémák helyett kihívásokban gondolkodom, a lehetséges megoldást és a növekedést tartom szem előtt. Ez az attitűd sokszor nagyobb segítség, mint az anyagi támogatás.

Egyszer a következőket írtad egy posztban: „Néha sokat dolgozom, túlvállalom magam, aminek a családom issza meg a levét, nyáron összetörtem az arcom… Van még dolgom magammal. De szerencsére csinálok olyanokat is, amiről azt gondolom, fontos, olyanokat, amikre büszke lehetek. (…) Szóval törekszem az egyensúlyra. Fejlődőképes vagyok.” Apaként mire vagy büszke, és szerinted mit kell még csiszolnod?

Arra vagyok büszke, hogy apa vagyok. És az apaságomban van a legtöbb fejlesztendő területem is. Azt érzem, hogy az utóbbi egy-két évben kezdtem el úgy igazán apaként működni, de még rengeteg tanulnivalóm van. Sokat kell tennem azért, hogy minden pillanatban megértsem, hogy a gyerekek gyerekek, nem pedig kis felnőttek. Ebben a látásmódban minden benne van, és szülőként irányt mutat nekem. Még mindig tanulom... Ugyanakkor bitang jól pelenkázom, és jól tudok kapcsolatot teremteni a gyerekekkel. Egyébként apukám is ilyen, ha valahová beteszi a lábát, a kicsik rögtön körégyűlnek. Remélem, és így is érzem, hogy ez rám is jellemző.

A poszt, amit idéztél, egyébként arról szólt, hogy nekem is, mint mindenkinek, néha kell egy kicsit ápolni a saját lelkiismeretemet. Látni kell, hogy ha kiabálok is otthon a gyerekekkel, vagy épp morcos is vagyok, ezek állapotok, amikből ki lehet kerülni. Arra törekszem, hogy ez a hangulat- és életvitel-görbe távolról nézve inkább egyenes legyen.  (Szépen ki lehet egyenesíteni ezt a hullámos görbét, egyensúlyt lehet tartani magunkban.) Nem tagadom, hogy a jótettek, segítségnyújtások által saját magamat is gyógyítom. És mindig tudnom kell, hogy nagyon szerencsés ember vagyok - és az is igaz, hogy a szerencséért meg is kell dolgozni keményen.

Apaként és cégvezetőként is nagy felelősség van rajtad. Hogyan kell „gyúrni” arra, hogy az ember egyrészt bátran vállalja, másrészt elbírja a felelősséget?

Ez most nagyon közhelyes lesz, de szeretni kell saját magadat. Csak akkor tudsz jól dönteni, sőt, csak akkor tudsz igazán gondolkodni, érveket és ellenérveket felhozni, valamit kívülről szemlélni, ha tényleg szereted, aki vagy. Ha ez nem így van, akkor becsapod magad. Én például valahol még mindig „tudathasadásos” állapotban vagyok: apa vagyok, de közben férj, vezető, szabad ember és férfi is vagyok, szoktam bulizni, sportolok és utazom is. Nem tudom magamat otthonülős apukának elképzelni, amivel egyébként nincs is semmi gond, mert van, aki így tud kiteljesedni. Azt gondolom, ha valaki apaként, férfiként és emberként is tudja, és képes tisztességesen kifejezni, hogy mit akar hosszú távon, akkor minden működik.

Hogyan hozol döntéseket vezetőként, és hogyan családfőként?

Sajnos sokszor összekeverem ezt a két szerepet, és vezetőként, vagy ami még rosszabb, főnökként lépek fel otthon. Rutinból kiadom a feladatokat, majd persze jön a hidegzuhany, hogy a családtagjaim nem „szállítják időre a teljesítést” – ilyenkor persze észbe kapok, hogy mit is akarok én itt, ez nem a munkahelyem! Ugyanakkor mindkét közegben, a családban és a vezető szerepemben is szeretem megosztani a döntésig vezető utat. Igaz, dönteni már egyedül szeretek, és egyedül is tudok igazán jól. De szeretek több véleményt meghallgatni, nagyon kíváncsi vagyok rájuk.

Sokat utazol. Az általános elképzelés szerint ez leginkább árt a családi életnek. De előnyökkel is járhat?

Nekem biztosan jó. Szeretek utazni, sokszor egyedül is. A gyerekek egyébként nagyon anyásak, ők, ha épp indulok, nem rángatnak vissza az ajtó küszöbéről (akkor se, ha néha vágynék rá), hogy apa, ne menj már el… A feleségem pedig nagyon fantasztikus, mert tudja, hogy egyrészt az utak nagy része üzleti, másrészt abban is teljes szívvel támogat, hogy feltöltődni menjek el, ha „ég a ház”, és szükségem van rá. Volt olyan, hogy elmentem egy hónapra Vietnámba egyedül, és ő elengedett, mert tudta, hogy egy feltöltődött, kipihent férjet fog majd visszakapni. Mindig kérdezik tőlem, hogy mit tennék, ha Zsuzsi akarna elmenni egy hónapra, de komolyan az a válaszom, hogy én is támogatnám. Jó, lehet, hogy azért mondom, mert tudom, hogy ennyi időre úgysem hagyná itt a gyerekeket… de tényleg teljes mértékben mellette állnék ebben.

Nemrég jártatok a feleségeddel Zágrábban, ahol megnéztétek az egészen különleges „Megszakadt kapcsolatok múzeumát" (Museum of Broken Relationships). Mit láttatok, és milyen élmény volt?

Ó, zseniális volt. Ezt a kiállítást a világon már rengeteg helyen megrendezték, az a lényege, hogy hétköznapi embereket kérnek föl arra, hogy küldjenek be olyan személyes tárgyakat, szimbolikus dolgokat, melyek valamilyen módon az ő véget érő kapcsolataikhoz fűződnek. Ezekből a tárgyakból és a melléjük illesztett történetekből áll a kiállítás, ami nagyon megindító, és persze hihetetlenül érdekes. Ebben a múzeumban minden tárgy az elengedésről szól. Volt egy maci, amit azért küldött be egy nő, hogy tíz év szenvedés után végre elengedhesse a fiút, akit szeretett. Vagy volt egy balta, amit egy olyan srác küldött, aki egy hónapig lakott úgy a barátnőjével közös albérletben, hogy a lány közben egy másik férfival volt távol (nemcsak) munkaügyben, és már jelezte a barátjának, hogy ha hazaér, akkor szakítani fognak. A fiú fájdalmában fogta ezt a baltát, és az egy hónap alatt naponta szétvert valamilyen bútort a lakásban. A lány gyakorlatilag egy romhalmazra ért haza, de amikor meglátta, egy szót sem szólt, elfogadta a helyzetet, mert megértette a fiú fájdalmát. Aztán voltak cédék, amiket egy hatvan feletti nő küldött be a kiállításra: kiderült, hogy azért, mert a 30 évvel fiatalabb szerelmétől kapta azokat, és nem akarta, hogy a családja és a közvetlen környezete a lemezek láttán tudomást szerezzen a románcáról. Nagyon meleg szívvel ajánlom ezt a kiállítást mindenkinek: hosszú, több, mint két óra végigjárni, elolvasni,  de megéri.

Neked van olyan tárgyad, ami valamelyik családi kapcsolatodban szimbolikus jelentőségű?

Nem nagyon ragaszkodom ilyen tárgyakhoz, bár volt egy-két ilyen darab az életemben. Például amikor megismerkedtem a feleségemmel, egy csíkos póló volt rajtam – az annyira emblematikussá vált, hogy az anyósomék néha azóta is Csíkos Norbinak hívnak. Azt a pólót végül odaajándékoztam egy ismerősnek, akiről később kiderült, hogy épp társat keresett magának. Attól a pólótól nehéz volt megválni, de általában én nem gyűjtögetek.

A nagyfiad a kamaszkor küszöbén áll. Milyen új kihívások érnek apaként?

Ez most egy új dackorszak. Boldizsár attól, hogy fiú, még baromi érzékeny, és nekem vigyáznom kell, hogy mit mondok, és hogyan mondom. A furcsán új helyzeteket például ezzel tudom illusztrálni: Boldi ötödikes, Misi másodikos, egy iskolába járnak, és míg Boldi pillanatok alatt elkészül reggel, Misinek ez több idő. Egyszer rászóltam Boldira, hogy fiam, várd már meg az öcsédet, egy család vagyunk, induljunk együtt a suliba. De a feleségem később felhívta a figyelmemet, hogy Boldinak már kicsit ciki, hogy az öccsével meg az apjával érkezzen az iskolába. Rájöttem, hogy igaza van. Ezek olyan új dolgok, amik csak nekem újak, ugyanakkor teljesen érthetőek. Emellett látom rajta, hogy már elképesztően határozott elképzelései vannak, ami nagyon jó. De kétségtelen, hogy ezeket kezelni néha kihívást jelent.

Hogy lehet jól kezelni, ha a kiskamaszunk mondjuk füllent, vagy nemet kell neki mondanunk?

Mi a gyerekeknek gyakorlatilag totális bizalmat adunk (egyébként cégvezetőként is így működöm). Tisztáztuk velük, hogy ha bármit mondanak nekünk, mi azt el fogjuk hinni. De ha kiderül, hogy az nem igaz, akkor mi mindannyian együtt kerülünk egy olyan helyzetbe, amiből nagyon nehéz lesz kimászni. Hálistennek értik is, hogy a bizalom mennyire nem játék. Például ha Boldi hazamegy a suliból, és azt beszéltük meg, hogy nem tévézhet, akkor nem is kapcsolja be a tévét. Betartja, hiába nem vagyunk ott. A teljes bizalom és a dolgok tisztázása a legnagyobb bajoknak elejét tudja venni. Nemet mondani pedig baromi egyszerű, mert ha az ember őszintén, és átgondoltan mondja a nemet, akkor az érthető lesz és működni fog. Néha sajnos előfordul, hogy utólag kapcsolok, hogy basszus, most minek kellett nemet mondanom, tulajdonképpen simán engedhettem volna a gyereknek, hogy például igyon egy kólát. Van, amikor nagyon komolyan és határozottan nemet kell mondani, de sajnos olyan is, hogy a szülő pusztán azért mond nemet valamire, mert csak. Mert ő a szülő. És nincs mögötte más indok. És ez a verzió borzasztóan rossz, mert ez csak a szülőről szól.

Petitől ezt a kérdést kaptad: Az altatásokkor hallgatott zenei lejátszási listákra lennék kíváncsi. Mik a kedvenc dalok, untig énekelt slágerek?

Zenét valahogy nem szoktunk hallgatni altatáskor. Nincs igazán jó énekhangom, de szegényeknek így is sokszor énekeltem az összesen két dalból álló repertoárom darabjait: az A csitári hegyek alatt-ot, meg a Csillagok, csillagok-at. Néha rajzfilmslágereket kértek, de azokat sajnos nem ismerem.

„Ívelt labda, fejre” rovat: Te mit kérdezel a következő apától?

Hány éves koráig érdemes a szülőnek öltöztetnie a gyereket?