„Szeretnék szép történeteket adni a kislányomnak”

Petinek (29) hat hetes kislánya van, és épp elcsíptük a pillanatot, amikor magához tért, miután az apává válás átrobogott a szívén. Exkluzív infók következnek arról, hogy kell elvágni a köldökzsinórt, mi az egyik legnagyobb tévhit, amit a szülésről terjesztenek, mire jó egy üres pelenkás zacskó, vagy hogy mi kell az „újdonsült apuka-kezdőszettbe”. És sok más mellett megtudhatjuk azt is, hogy lehet ép eszünknél maradni egy olyan korban, amikor a születés biznisz, a kisbaba pedig fogyasztónak számít – avagy kell-e az elektromos orrszívó és a webkamera?

---

Peti, másfél hónapos gyereked van. Hogy vagy?

Képzeld el, hogy hat hete született meg Dorottya, de eddig csak egyszer sírtam el magam. És ez nagyon fura, mert egyébként általában könnyen elérzékenyülök. Az esküvőnket is végigsírtuk, a ballagást és a diplomaosztót is, egy-egy filmet is megkönnyezek. Viszont a szülés után is volt egy blokk, bentragadt egy csomó érzelem. Hazaértem a kórházból olyan négy óra körül, ott ültem a nappaliban. És annyi minden történt, viszont nem tudtam, hogy mi fog történni. Azt éreztem, hogy van bennem egy gát, ami át fog szakadni valamikor. Közeleg… ha ez nem interjúszituáció lenne, már sírnék.

Hat hete született a kislányod, de mikor váltál apává?

Február 17-én érkezett meg Dorottya, és bár volt sok megható pillanat, de az apává válásnak az első nagyon mély pillanatát csak ma hajnalban éreztem meg. Dorottya fölébredt, evett. A feleségem visszaaludt, én pedig elkezdtem vele sétálgatni jobbra-balra, a falhoz érve mindig kilestünk az ablakon… ma különösen intenzíven éltem át annak a meghittségét, hogy mi ketten együtt vagyunk ott. Miénk volt a világ. Az elmúlt másfél év nagyon sűrű volt: összeházasodtunk, lakást vettünk, gyerekünk született. Én most fogtam fel azt a meleg intimitást, hogy a kisbabámat ringatom a közös otthonunkban. Ráadásul ezen a hajnalon sehol nem volt felkapcsolva egy lámpa sem. Tényleg csak mi ketten voltunk. A terhesség idején elsősorban a felelősség volt bennem a kulcsgondolat. Nagyon igyekeztem figyelni Tündére és a babára, óvni őket a stressztől. Ez egyfajta készenléti állapot volt, de akkor még nem tudtam igazán átérezni, hogy apa leszek. A születés után pedig ott volt a blokk, talán nem tudtam, mit kezdjek a helyzettel. Nagyon rosszul érintett, hogy az influenzajárvány miatt nem látogathattam őket a kórházban – és amikor onnan hazajöttek, az megint új volt. Próbáltam felvenni a ritmusukat és biztosítani a közelségemet. És most jutottunk el odáig, hogy apává váltam.

Hogy néz ki a szülés – ráadásul az első szülés – férfiszemmel?

Fontos hangsúlyozni, hogy ez a mi szülésünk, nagyon személyes és egyéni példa. Általánosítani nem lehet. Én nagyon másképp éltem meg ahhoz képest, hogy mi mindent lehet hallani-olvasni a szülés témájában (az is igaz, hogy az extrém esetek mindig „hangosabbak”, mint az átlagosak). Sok helyen írnak például arról, hogy azért nem jó az apás szülés, mert egy életre megváltozik az, hogy a férfi hogy néz a párjára mint nőre. Ez felháborítóan nem igaz. Azért felháborító, mert el tudom képzelni, hogy ez a hazugság milyen sokakat visszatarthat attól, hogy ott legyenek a párjuk mellett. Holott apaként tudnom kell, hogy a szülés nem rólam szól. Nem is szeretem, amikor azt kérdezgetik, hogy hogy bírtam – őszintén szólva teszek rá magasról. Kutya kötelességem volt kibírni azt a fél napot: ha a feleségem odatette magát, akkor igenis én is legyek ott, és ha csak azzal is, hogy a hátát simogatom, de segítsek neki. Ráadásul mindenki maga dönti el, hogy mit és mennyit akar látni a történésekből. Én a családi legendárium szerint kiskoromban hisztirohamot kaptam, ha vajas lett a kenyértől az ujjam, vagy leöntöttem magam teával – annyira nem bírom az ilyen cseppfolyós dolgokat. Még néha attól is öklendezem, ha benne van a fogkefe a számban. Ennek ellenére meg sem fordult a fejemben, hogy ne legyek ott a szülésnél, mert esetleg elájulnék, vagy nehezemre esne megfogni egy véres törölközőt. Szerintem nekünk, férfiaknak már nem opció, hanem kötelesség ott lenni és segíteni a feleségünknek, ha kell, az orvosoknak is, és elsők között nézni a gyermekünk szemébe. Szóval kedves apás szülés előtt álló férfiak: nagy levegő, bátorság és tegyétek oda magatokat!

Te vágtad el a köldökzsinórt?

Igen, és fantasztikus érzés volt. Meglepő, mert más textúrája van, mint amire számítottam, sokkal gumisabb-porcosabb, nem is könnyű elvágni. Igazából inkább nyiszálni kell. De azt mondták a dokik, hogy akár mehetek is oda dolgozni, mert olyan ügyesen csináltam.

Az első szavad hozzá – az Irodalmi lépegető c. rovatunkban tett ígéretedhez híven – a hahó volt. Lett azóta más olyan kifejezés, mondóka, dal vagy mozdulat, ami különös jelentőséget nyert?

Például nagyon sokféleképpen hívjuk őt, a személyiségéből fakadóan sok beceneve van. Persze azért én igyekszem a nevén is szólítani, nem Dorkának, hanem Dorottyának. De nagyon élvezem, hogy mióta a torkaszakadtából való visítás helyett nyekeregve sír, néha azt mondjuk neki tréfásan, hogy „Gyere, Nyekere, hozunk egy kis gépolajat”. Aztán ott van az a szó, hogy kisbaba. Ezt nagyon szeretem ízlelgetni, forgatni a számban: nincs olyan többletjelentése, mint a hahónak, de ezzel a kifejezéssel mindkettőnket meg lehet nyugtatni. Amellett, hogy szelíd, lágy hangzása van, egyben tudatosítom is vele, hogy ő egy kisbaba.

Van-e olyan reményed, vágyad, ami már most teljesült, és van-e olyan előzetes félelmed, ami beigazolódott?

Az egyik legnagyobb félelmem az volt, hogy mi lesz, ha nem tudom majd megnyugtatni. Volt is néhány ilyen éjszaka a legelején, amikor nagyon kétségbeesetten és hosszan sírt – na, olyankor meredt szemmel bámultam magam elé, fogalmam nem volt, hogy mit tegyek. De ez hálistennek lekopni látszik. Lett egy technikám is: amikor látom, hogy hergeli magát, akkor megpróbálom valamivel meglepni, hangosabban éneklek, vagy gyorsabban járok vele. Vagy rázom neki az összegyűrt pelusos zacsit. Egyébként ez a legnagyobb kedvence, hihetetlen, milyen jól elvan vele – nem kell ehhez súlyos ezresekért műanyag csörgőt venni.

A reményeim pedig… Én nem valamiféle eseményt vagy jelenséget, hanem Őt magát vártam nagyon. Van egy viszonyítási pont az életünkben, ez pedig a „Majd ha gyereked lesz!” Ez egy értelmezési keret, ami szerint van egy életed ez előtt, meg egy ez után. Azzal, hogy Dorottya megszületett, ez a pont megtörtént: más szemmel nézek magamra. Persze ez még nem fix, folyamatosan alakul. Még most is sokszor kiszaladok Tündéhez, és mondom neki, hogy „te figyelj már, ott van bent a szobában egy kisbaba. És az a kisbaba a miénk.”

Lettek-e új félelmeid?

Az a durva, hogy nincsenek. Nem tudom persze, hogy jönnek-e később: én hat hete vagyok apa, eszerint értelmezendő, amiket mondok. Nem félek, ami az én eddigi életemet nézve meglepő, mert sok szorongásom volt korábban – most viszont nyugalom van bennem. Úgy érzem, hogy bármi történjék is, meg fogjuk tudni oldani. Már nem gondolkodom annyira végletekben, mint azelőtt. És ennek a nyugalomnak elengedhetetlen alkotóeleme, hogy Tünde van velem. Csak akkor érzem ezt az egészet teljesnek és értelmesnek, ha mi összetartozunk.

A biztonságon és a szereteten kívül mi az, amit már most „el lehet ültetni” Dorottyában?

Azt szeretném, ha lennének olyan iránytűi, kapaszkodói a családi életében, amiket örökségül vihet tovább. Családi rítusok, szokások, közös élmények. Mint a vasárnapi ebéd. Mindenkinek ajánlom például a This is us (Rólunk szól) című sorozatot, egészen szívhezszóló. Szerintem a legfőbb tanulsága az, hogy az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekednek átadhatsz, az a történet. Történetekből, élményekből épül fel és áll össze a személyiség. Én is szeretnék szép történeteket adni a kislányomnak. És ha sok szép története lesz a gyerekkorából, és lesz mit mesélnie, nagyon fogok örülni.

Össze tudod állítani az „újdonsült apuka kezdőszettet”?

Először is kell egy nagy adag spontaneitás. Nekem például azt nehéz megszokni, hogy nem én osztom be az időmet, és ha mégis, akkor is azzal a tudattal kell tennem, hogy a terv bármikor léket kaphat. Másodszor is új mértékegységek kellenek. Amit eddig 24 órában mértél, azt mérd percekben, és legyenek perceid, amiket rugalmasan tudsz beosztani. Feltétlenül legyen nálad egy üres pelenkászacskó, ami összegyűrhető és lehet szorongatni, ennek nagyon jó nyugtató hatása van. És persze legyen egy fantasztikus társad, aki nélkül nincs értelme az egésznek.

Te a kommunikációs és reklámszakmában dolgozol. Milyen reklámfilmet készítenél az apaságról?

Először mondok egyet: a Dove-nak az egyik alapvető márkaüzenete az apák megbecsülése. Nekik van egy reklámjuk, amit minden nap háromszor megnéztem Dorottya születése előtt. Ha én forgatnék reklámfilmet, a szemszög a kisbabáé lenne, az ő egy napját követnénk onnantól, hogy kinyitja a szemét. Meglátja, hogy ott kisbabázik fölötte egy elképesztően boldog félőrült, aztán felveszi és kiszalad vele a szobából, mutatja a feleségének, mint Szimbát a majom, mintha csak aznap született volna. A következő snitt lehetne a pelenkázás és a szülők vicces mimikái, később a játék, a szülői reakciók a sírásra, végül az elaltatás szelíd, szeretetteljes meghatottsága. Végig a mimikára fókuszálnék (az arcjátéknak elképesztő jelentősége van, ez tükrözi a világot a kicsi számára), és az egésznek az üzenete a biztonság volna. A kisbaba még nem tudja, és nagyon sok idő, amíg nyilvánvaló lesz neki, hogy sajnos egyáltalán nem magától értetődő, hogy két emberhez és melegbe születik, kiságyban alhat és van mit ennie. A szülők erőn felül mindent megtesznek azért, hogy a gyerek biztonságban legyen, ám neki mindez egyelőre még arckifejezésekben és az igények kielégítésében tükröződik.

Manapság egy egész iparág épül a babákra. Hogy lehet eligazodni a különböző termékcsaládok, irányzatok, döbbenetes méretű játékboltok, egészségügyi és alternatív elméletek káoszában?

Én egyébként nagyon reklámvezérelt tudok lenni, szeretem a jó reklámokat. De a tudatosság nagyon fontos. Tényleg elképesztő, hogy mi van például a Mamas&Papas boltban. Ahogy az esküvőnknél is, Dorottya születésekor is tudatosan küzdöttünk, hogy csak azért, mert valami szokás, azért ne szórjunk el rá egy csomó pénzt. A biznisz dübörög: az esküvői csokor húszezer, de ha egy másik virágboltban egy sima csokrot kérek ugyanazokból a virágokból, rögtön csak 8000 forint. A babaiparban ugyanez a helyzet. Ez az egész kontroll kérdése. Azt kell végiggondolni, hogy tényleg kell-e az adott dolog, és tényleg az kell-e. Persze nagyon könnyű belecsúszni, mert a cégek rájátszanak az érzelmi kiszolgáltatottságra. Képesek elhitetni veled, hogy ha valamit nem veszel meg a gyereknek, akkor te rossz szülő vagy. Ha pedig mondjuk nem keresel eleget ahhoz, hogy ezt megengedhesd magadnak, akkor meg még rosszabb szülő vagy. Köztudott például, hogy az elektromos orrszívó, a légzésfigyelő, az éjszakai lámpa és a babaőr mind kell, sőt, egy webkamera sem árt. Utóbbit meg is rendeltem, nagyon izgatott voltam, hogy a telefonomon is nézhetem majd Dorottyát, ahogy alszik. Aztán észhez tértem, és visszaküldtem. Egyszerűen nincs rá szükség. Az éjszakai lámpa pedig az öt évvel ezelőtt vett kislámpánk, nem vettünk babalámpát háromszor annyiért. Az elektromos orrszívót még nem kellett használni, de nem vagyok benne biztos, hogy ne lett volna elég simán a porszívós orrszívó. A légzésfigyelő viszont jó vétel, mert az elképesztően fontos és megnyugtató.

Ha rokonok, barátok, ismerősök jönnek, küldetésemnek érzem, hogy őket is megvédjem attól, hogy rossz helyre tegyék a pénzüket. Miért vegyék meg az ezredik műanyag játékot, amiből a kicsi kétéves korára millió lesz? Családon belül nem kérünk ajándékot, pláne úgy nem, hogy Dorottyának mind közül a használt pelenkászacskó a legnagyobb fun. Nem kellenek felesleges dolgok. Ha valaki támogatni szeretne, hozzon pelenkát.

Muszáj megkérdeznem: fel vagy készülve arra az eshetőségre, hogy Dorottya nem lesz Manchester United-szurkoló, vagy ez az opció kizárt?

Ugorjunk csak vissza a félelmekre... Nem, erre nem vagyok felkészülve…. :-) Az én életemet annyira áthatja ez a szenvedély, hogy már most arra készülök, hogy mikor nézünk már együtt meccset, pedig még ülni sem tud. A szobája fala természetesen zöld-sárga, ami az MU elődjének a színe, a babakocsija pedig piros. Erőltetni persze sosem fogom, ha nem érdekli a foci, akkor oké, van ilyen. Egyébként annyira kíváncsi vagyok, hogy neki mi lesz a hobbija, vajon mit szeret majd? Ha ő nem is lesz MU-drukker, engem az ő szenvedélye annyira fog érdekelni, hogy akár meccset is kihagyok miatta.

Jocótól ezt a kérdést kaptad: Ezek az interjúk az apákkal készülnek és magunkról mesélünk. Tudom, hogy alig pár hete lettél apa, de mesélj most a lányodról! Milyen ő?

Nagyon megható és fantasztikus kis ember. Olyan mély nézésű. Tudom, babánál ez fura jelző, de nem tudok rá mást mondani. Érdeklődő: most már talán lát húsz centinél tovább is, és meggyőződésem, hogy érti, amit mondok neki. Másrészt pedig vicces. Szily László Kitolás – Túlélőkalauz kezdő apáknak című könyvét olvastam, aminek az első számú tanulsága az volt számomra, hogy az apaság nagyon jó móka. Ebből az első hat hétből is ez jött le nekem a meghatottság mellett. Irtó jókat lehet egy kisbabán nevetni, vicces arcokat vág: ha például tágul Dorottya orrlyuka, tudjuk, hogy odalenn történik valami, ha nyekereg, akkor unatkozik, és annyira mulatságos, hogy amikor vízbe rakjuk, úgy húzza fel a kis ökleit, mint a bokszolók. Egyszerűen nem lehetek olyan rossz passzban, hogy ha ránézek, akkor ne nevessem el magam.

„Ívelt labda, fejre” rovat: Te mit kérdezel a következő apától?

Az altatásokkor hallgatott zenei lejátszási listákra lennék kíváncsi. Mik a kedvenc dalok, untig énekelt slágerek? Vannak-e saját szerzemények? :-)