„Én legyek az első, aki fölsegíti, és az első, aki megöleli”

Szakmája hentes, de ma már a Somló festőjeként ismerik. Zsolt (56) képzőművész, Devecserben él, három fiatal felnőtt gyerek édesapja. Otthagyta a devecseri húsüzemet, mert vallja: főleg úgy segíthetjük gyermekeinket álmaik elérésében, hogy a magunkét megélve példát adunk. Mi köze a festészet kontraszt-elvének a neveléshez? Mit tehetünk tiltás helyett? Hogy reagál egy családfő egy olyan tragédia esetén, mint a vörösiszap-katasztrófa? Bensőséges apai válaszok következnek.

 „Meggyőződésem, hogyha életemben sikerül jó embernek lennem, a tehetségem szerinti legjobb festő is fogok lenni” – írtad a honlapodon. Tehát ha gyakoroljuk az ecsetvonást, jobb emberek leszünk, és ha a jót cselekedjük, szebbet fogunk festeni?

Meggyőződésem, hogy már a jóságra törekvés jóvá teszi az embert. Aki őszintén igyekszik, hogy jó ember legyen, az a munkáját is igényesebben végzi, és a családjában is nagyobb szeretettel, tisztességesebben nyilvánul meg. Előttem egy példa áll, a saját Édesapám. A társadalmi ranglétrát tekintve nem valami kiemelkedő ember: a helyi foltozósuszter volt ő, de volt becsülete az emberek között. A mai világban a becsületességre való igény sikkadt el. Becsületes emberek még vannak, csak a rá való igény csökkent.

Hogyan lehet ezt a szemléletet valóban átadni, nem pedig ráerőltetni a gyerekeinkre?

Igen ám, de magad is azt írtad erről, hogy ez „nagyon vékony és száraz kenyér, de finom az íze.” Lehet ma Magyarországon három gyereket nevelni festői fizetésből?

Van azért egy félállásom Devecserben. A mi szomorú-szép történetünk, a vörösiszap-katasztrófa emlékkiállításának rendezője és gondnoka is vagyok. Azt szokták mondani, hogy az tud úszni, aki fennmarad a víz tetején. Ha néha kapálózom is, azért mégiscsak úszom a felszínen, tehát megélünk. Sokszor használják azt a kifejezést, hogy a szülő áldozatot hoz a gyerekeiért – én ez ellen mindig tiltakozom. Rossz íze van az áldozat szónak. Sokkal egyszerűbb: szeretjük a gyermekeinket! A hozzám hasonló anyagi körülmények között élők sokszor hivatkoznak arra, hogy ők nem tehetik meg, hogy taníttassák a gyermekeiket. Én azt gondolom, hogy kevés nálunk szűkösebben gazdálkodó ember indította el a gyerekeit abba az irányba, hogy mindhárman diplomások legyenek, és még jó iskolákba is járjanak. Ugyanis erre is van egy régi bölcsesség: az éhezőnek ne halat adj, hanem tanítsd meg halászni. Lehet, hogy talán szégyellnem kellene, hogy középiskolás-egyetemista korukban vékonyan tudtam csak mérni a pénzt, amit nekik küldhettem, de talán egy pici részem mégiscsak van abban – a feleségemmel együtt –, hogy a gyermekeink úgy élték az életüket, hogy jobbára finanszírozták a saját tanulásukat.

Alkotóművész vagy, a képek pedig arra valók, hogy közzétegyék, és az emberek megnézzék őket. Hogyan ússzuk meg, hogy függni kezdjünk az elismeréstől?

Sosem voltam címek, rangok híve. Ha magamról van szó, hihetetlen kishitű vagyok – talán mert mire magamig elérek, az a hatalmas hit elfogy, mert mindet a gyerekekbe teszem. A saját kiállításom megnyitóján a barátaim visszajelzése szerint úgy ácsorgok, mintha temetésen lennék. Tördelem a kezeimet, aggodalmaskodom, egy héttel a megnyitó előtt, ha hatvan képem van, akkor mind a hatvanba belefestek még. A gyerekek esetében az ellenkezője történik.  Amíg ki nem derül, hogy a tehetségük kevés, hogy netán nem tettek meg mindent a céljaikért, vagy esetleg nem volt szerencséjük – ez is vaskos része az életnek –, én őszintén hiszem, hogy ők a világ legjobb harsonása, illetve trombitásai lesznek. Ha kiderül, hogy nem így lesz: az nem baj. De amíg ez nem derül ki, feltétel nélkül hiszek bennük.

Hogyan fejezed ki az elismerésedet a gyerekeid felé?

Szerintem egy ölelésnél nincsen több ilyenkor. Ha ő megálmodta a pályáját, és elindult rajta, nekem egy dolgom maradt: hogy ott álljak mögötte, és ha elesett, én legyek az, aki fölsegíti, ha pedig öröm éri, lehetőleg én legyek az első, aki megöleli. Élőszóval is biztosan sokszor fejeztem ki a beléjük vetett bizalmamat – ez viszont nem valami nagy különlegesség. Én vagyok az apjuk.

De most kinyitottál bennem egy emléket…. annak idején, amikor Zsolti eldöntötte, hogy zenei pályára megy, a matektanára kért egy találkozót tőlünk a feleségemmel. Zsoltinak a nyolc év alatt két jegy váltakozott az ellenőrzőjében a matematikánál: az ötös és a csillagos ötös. A tanár azt mondta, hogy hosszú pályája alatt még senkiben sem látott egy igazán jó mérnököt úgy, mint Zsoltiban. Egy kérdése volt: biztos, hogy mi zenészt akarunk csinálni belőle? Azt feleltem, hogy szó sincs róla. Mi azt akarjuk, hogy boldog ember legyen. És ha ő kimondta, hogy azon a rézcsövön keresztül vezet az út a boldogsághoz, akkor nincs más lehetőségem és kötelességem, mint ott állni mögötte.

Devecserben éltek, a vörösiszap fizikai és lelki sodróárja benneteket is elért. Hogy reagál egy apa katasztrófahelyzetben?

Sokan teszik fel nekem a kérdést, hogy devecseriként érintett vagyok-e a dologban. Egy dolgot kérek megjegyezni: Devecserben olyan, hogy valaki nem érintett, nincsen. Az érintettségnek vannak fokozatai, de aki akkor devecseri lakos volt, az mind megszenvedte a történteket. Bíborka lányom akkor kezdte az első osztályt, számára akkor időlegesen megszűnt az, amit biztonságérzetnek nevezünk. Nemcsak az ő, de az egész korosztálya számára ingataggá vált a világ egy időre. A fiúk akkor már Pesten voltak, és rögtön hívtak, hogy indulnak haza, mert féltenek bennünket. Én azelőtt soha nem parancsoltam nekik, de akkor életemben először és azóta is utoljára parancsképp mondtam nekik: Nem jöttök haza! Ennek egyik oka a lúgos levegő volt, a másik pedig, hogy a lelki sokk nagy részétől szerettem volna megóvni őket. Így, sok év távlatából látom is rajtuk, hogy belőlük hiányzik az az érzés, amit Bíborka megtapasztalt. Van egy olyan szelete az emléknek, amit ők szerencsére nem ismernek.

Nem tagadom, bennem félelem volt akkor, de elsősorban a kicsi lány miatt. Hihetetlen bizonytalanság volt bennem, bár az első napokban szerintem mindenki világgá akart szaladni. Akkor már tíz éve laktunk Devecserben, de az ömlés utáni két hétben lettem igazán devecseri. Akkor, amikor újra ki tudtam mondani, hogy maradni akarok.

Emlékkiállítást is rendeztél az eseményről 2012-ben, a devecseri Rotary házban. Hogy lehet feldolgozni egy olyan tragédiát, mellyel egyszerre szembesült a család és a közösség minden tagja?

Erre nincs kimondott recept, embere válogatja. Valaki a hitébe fogódzva, valaki a gyerekeibe, a családjába karolva menetelt ki a gödörből, van, aki még mindig úton van, és van, akiből a jó, sárga magyar föld fogja csak kiszívni az emléket. Hogy a kiállítás mit ad, azt én naponta tapasztalom a hozzánk érkező vendégek által. Sokan mondják, és a vendégkönyv is tanúsítja, hogy amíg el nem jöttek hozzánk, addig azt hitték, hogy az ő fájdalmuk, napi problémájuk a legnagyobb a világon. Nálunk azért lehet erőt meríteni és kapaszkodót találni, mert – állítom, hisz a kiállítás kapcsán mélyen beleástam magam a világ katasztrófatörténetébe – sehol a világon nincs példa olyan összefogásra, amilyen nálunk megvalósult. Furcsa szó egy ilyen szomorú történetben, de mi magyarok még büszkék is lehetünk arra, ami a 2010. október 4. utáni hetekben történt.

A fiaid már felnőtt életüket élik, Bíborka is rövidesen középiskolás lesz. A szülő élete végéig szülő marad, de meddig nevel?

Van bennem egy olyan jó érzés – a két fiú kapcsán már megtapasztaltam –, hogy ha most egy varázsütésre eltűnnék, velük kapcsolatban mégis nyugodt lennék. Az a fajta nyugalom, amit a régiek úgy szoktak mondani: tudom, hogy ember lett belőlük. Nem biztos, hogy egyszerű lesz az életük, de megállnak a lábukon a saját emberségükből, nem vesznek el a világban. Azért drukkolok és élek, hogy egyszer a kicsi lánnyal kapcsolatban is ezt érezhessem. Mivel épp benne vagyunk abban a korban, hogy kiteszi a lábát otthonról, most először élem meg azt, hogy lányom megy el. Nem tudtam, hogy ilyen gyönge vagyok! Vagányabb voltam, amikor a fiúk indultak erre az útra. Bíborkával kapcsolatban sincs bizalomhiány! Csak hát… lány. Egyszerűen más.

Ugyanúgy szigorú egy apa lányával, mint a fiaival?

Sajnos nem. Ezt ő is tudja. Ő a legkisebb, egy későn jött Istenajándéka. Hordozza ezt is, hordozza a lányságát is. Bár a fiúkkal szemben sem a szigor volt jellemző. Talán úgy mondhatnánk, hogy „becsomagolva” voltam szigorú. Remélem, nem tévedek, de talán ennek a fajta szigornak az eredménye, hogy ha most elhangzik tőlem egy tanács vagy kérés, akkor azt látom, hogy úgy tekintenek rá a gyerekeim, hogy „Ezt apa mondta.” Lehet, hogy a gyermeknevelésünkben ez a rész rejti a hibákat is, de nálunk a szigor szó alatt nem egy spártai nevelést kell elgondolni.

Nem is tiltottad őket soha semmitől?

Szerintem nem. Én a kerülendő dolgokat sem tiltva próbáltam távol tartani tőlük. Hiszem, hogy nem érdemes például azt mondani a gyerekeknek, hogy azért ne nyúljanak a drogokhoz, mert az nem jó. Ha teljesen rossz lenne, nem lenne függő tőle annyi ember. Hazudni nem kell. Máshogy kell érveket találni. Én ismerem a sajátjaimat, és látom, hogy bizonyos szempontból, önmaguk sanyargatásában nem túl erős akaratúak – erre kell rámutatni. Ha egyszer eltévelyedtek, vissza fogtok-e találni valaha? Lesz erőtök hozzá? Ezzel közelebb lehet jutni az igazsághoz. Sokat kell beszélgetni. Azt nem állítom, hogy mi mindent jól csináltunk, de a gyerekek emberségét látva talán nem csináltuk nagyon rosszul a feleségemmel. Nem szentek ők se. De énnekem tetszik, ahogy vannak.

Festőként kedvelt témád a sűrű erdő, ahová beszűrődik egy kis napfény. Hogy lehet megmutatni a gyerekeinknek, hogy mikor a lélek „sötét erdejébe” kerülnek az életükben, honnan érkezik a fény?

A fényt keresni szerintem a legfontosabb dolog az életben és nemcsak a képzőművészeknek. Egy-egy képen a valóságos fény megmutatása létfontosságú, ahogy az átvitt értelmű fény az egész életünkben is. Nevezhetjük Istennek, lelki békének, de csak a fény felé törekvés lehet az ember célja. Kár lenne azt hazudni, hogy a fény felé törekvő embernek csupa ihaj-csuhaj az élete. Fényt nem mutathatok meg árnyék nélkül, és azt a félelmetes sötétet sem lehet egy mellé helyezett fényfolt nélkül fölfedni. Nem vágyunk a szomorú és kemény dolgokra, de szüksége van a léleknek ezekre ahhoz, hogy képes legyen a teljes szépségében meglátni a jót. Kontrasztosabb az öröm, ha látunk sötétebb napokat is. Abból a „fényből” szülőként csak a sajátunkat kell megmutatni a gyerekeknek, a sajátjukat megtalálják ők maguktól. E téren is hatalmas a bizalmam bennük.

„Igaz a mondás: ha egy férfi életében való történésekre választ keresel, <<Keresd a nőt!>>” – írod. A te életedben Rita ez a nő.

Én mázlista vagyok. Láttam, hogy festőkollégáimnak pályájukon sokszor a legnagyobb ellenfelük a feleségük. A hölgyeket a Jóisten – nagyon helyesen – úgy rakta össze, hogy biztonságra törekszenek. Amit én művelek, az nem kimondottan a biztonságot jelenti, és én mégis támaszt találtam. Gyermeknevelés terén az én felfogásom szerint a szereposztás úgy néz ki, hogy az apa megpróbálja elültetni a gyerekekben az álmot, és táplálja azt, hogy lehetőleg sose lankadjon bennük, az anya pedig (nem tudom másképp mondani) okosan, szüntelenül és végtelenül szereti őket. Az apa az, akit meg lehet utálni egy picit, ő az, akivel lehet veszekedni bizonyos konfliktushelyzetekben. Az anya pedig a melegséget adja: nem körülötte, hanem őbenne van a melegség, ő maga a családi tűzhely. Ebben is jól találtam párt, mert amikor én a gyerekkel úgymond „álmodtam egy nagyot”, akkor ő, ha talán elsőre bizonytalan is volt magában, velem jött ezen az úton, és nem kételkedett. Annak, amit kicsiben és nagyban is hitnek nevezünk, legfontosabb eleme, hogy nem kételkedik az ember. A párkapcsolatban is hinni kell egymásban, ahogy a gyereknevelésben is: így tudja majd a gyerek is elhinni, hogy ha esetleg rosszul is döntök, nem akarok rosszat neki. Bármennyire is hihetetlen, de én is szoktam rosszul dönteni! (Nevet.)

Az előbb azt mondtad, hogy apa az, akivel veszekedni lehet. Előfordult nagy veszekedés közted és a gyerekeid között?

Hála Istennek, ilyen nem történt. Véleménykülönbség az van, a nagyfiúkkal már lehet is, az nagyon is a helyén van. Churchill mondta, hogy nincs nevetségesebb dolog a fiatal konzervatívnál és az öreg radikálisnál. Próbálják csak ki az erejüket, lázadjanak a maguk módján, keressék az útjukat akkor is, ha az nem biztos, hogy passzol azzal, amit én gondolok a világról. Az mondjuk nem rossz érzés, amikor ők máshogy gondolnak valamit, mint én, néhány hónap múlva viszont látom, hogy az én verzióm szerint cselekszenek… (Mosolyog.)

2017 novemberében rendezték a Somló, te mindenem! című kiállításodat. Bíborka és Dani zenéltek a megnyitón, Zsolti pedig, bár saját koncertje miatt nem lehetett jelen, az előadott mű zenei alapját készítette. Milyen pillanat volt ez a te életedben?

A megnyitó után sokan furán néztek rám, mikor azt mondtam, hogy a gyerekeimet jobban vártam, mint a saját kiállításomat. Szónak sosem vagyok híján, ezt az érzést mégis nehéz megfogalmazni. Kívánom mindenkinek, hogy tapasztalja meg! Sokan meg is tapasztalhatnák ezt az örömöt, mert ez mindenki előtt nyitva áll, de sok emberben a vételhez szükséges „antenna elgörbült”. Mindnyájunkkal történnek hétköznapi csodák, csak túl sokszor nem vesszük észre. Amikor a három gyermekem a főszereplő egy kiállításon… bár odáig még nem jutottam, hogy megtapasztaljam a mennyországot, de ez ahhoz lehet hasonló. Ilyenkor nincs jobb dolog a világon, mint Boldizsár-apukának lenni!

Albantól ezt a kérdést kaptad: Amikor hazaérkezel munka után, hogyan tudsz "igazán" jelen lenni a családod számára? Hogy éred el, hogy nem másra koncentrálsz?

Ez nem nehéz kérdés, mert énnekem minden a család körül forog. Amikor otthagytam a festészet okán a tanult szakmámat, azt mondtam, hogy innentől a festés lesz az első. Aztán eltelt két-három hét, és kiderült, hogy semmi nem fog változni. Mert rájöttem, hogy addig is a családom volt a legfontosabb és onnantól fogva is csak a második helyen történt változás. Aztán meg, szerencsés helyzetben vagyok, mert képzőművészként csak akarat kérdése, hogy a gyerekekre hogyan és mikor szánok időt. Ha a családommal akarok lenni, nincs más dolgom, mint letenni az ecsetet.

„Ívelt labda, fejre” rovat: Te mit kérdezel a következő apától?

Ha az eddigi nevelésedben egyetlen dolgot egy varázsütéssel, azonnal lehetne korrigálni, mi volna az?