„Kész kell lenni a változásra”

Alban (34) két kislány édesapja, és saját bevallása szerint háttérember. Ha pedig az, akkor szerintünk az a fajta, aki miatt a bandatagok egy tapodtat sem tágítanak a backstage-ből. A quiche nagymesterével nemzetközi családja mindennapjairól, a játszótéri unalom elkerüléséről, mezítlábas edzésmódszeréről, egyszerű életről, gyerekkel utazásról, otthonszülésről, és arról is beszélgettünk, hogyan készíthet fel az apaságra az önkéntesség. Sőt, azt is megtudhatjuk, hogy hangzik a szerelmi vallomások anyanyelvén az, hogy édes gyermekem, büszke vagyok rád!

Francia vagy, a feleséged magyar, megismerkedésetek egy lengyelországi bringatúrán történt, és két évet éltetek is együtt Lengyelországban. Mondható, hogy a tiétek egy „multikulti” család?

Lehet mondani, persze, mert tényleg az – de nagyon fontos, hogy közeledtünk is egymáshoz. Szerintem eléggé magyarosan élünk, hiszen itt vagyunk, meg is tanultam a magyar nyelvet. Vera is megtanult franciául. Mondjuk, én egy picit jobban tudok magyarul, mint ő franciául… (Nevet.)

Mi az, ami a magyar kultúrából igazán a szíved csücske lett?

Ami nagyon tetszik itt, az a lazaság. A magyarok nagyon lazák – igaz, néha picit túlzásba is viszik, és rendetlenséget csapnak. Szeretem, hogy itt mekkora szabadság van például Franciaországhoz képest. Bármit lehet csinálni, nem töri rá a rendőrség az ajtót senkire. A másik, hogy itt az emberek jobban szeretik a gyerekeket. Ezt jó látni, nagyon biztonságos érzés. Franciaországban például senkinek nem jut eszébe a buszon átadni a helyét egy kisgyerekes anyának.

Van helye a francia szokásoknak, hagyományoknak a családi életetekben? Egy quiche-receptedről például azt csiripelték a madarak, hogy bombasikert aratott…

Annyira franciásan nem főzök-főzünk, a quiche azért gyakori, mert könnyű, gyors és finom! Én inkább azt hoztam a családba, hogy jobban figyelünk arra, mit eszünk. Franciaországban nagyon ritkán eszünk hideget, itt meg gyakori a kenyér, zsömle felvágottal vacsorára. Nálunk szinte minden étkezéshez van zöldség, a párizsit meg alig ismerik. Más francia szokásokat, ünnepek hagyományát pedig azért nem tartjuk itt a lányokkal, mert Franciaországban sem ragaszkodtunk ezekhez, ott régebbi „hagyomány” a liberalizmus, mint itt. A saját családomban sem voltak tipikusnak nevezhető, ismétlődő szokások.

Előfordul, hogy magyarul beszélsz a lányaiddal? És elhangoznak néha lengyel vagy angol szavak is?

Nagyon ritkán szólok magyarul a gyerekekhez, Verával eldöntöttük, hogy mindketten a saját anyanyelvünkön beszélünk. Ez a lehető legjobb, mert nem szeretnénk, hogy rossz akcentussal vagy helytelenül beszéljék bármelyiket is. Csak az anyanyelvet lehet átadni rendesen. Angolul akkor beszélünk, ha nagyon titkolózni akarunk – de már ezt sem sokáig, mert Kloé fölismeri, és ránk kiabál, hogy ne beszéljünk így.

Hogy van franciául ez a mondat: Édes kislányom, örülök neked, és nagyon büszke vagyok rád?

Mon amour, je suis content de te voir, et tres fiere de toi.

Az elmúlt nyaratok a WWOOF (World Wide Opportunities on Organic Farms), vagyis a farmon való önkénteskedés jegyében telt. Hogyan gazdagította ez a családi életeteket? Miért érdemes ebbe belevágni, főleg gyerekekkel?

Sok szempontból érdemes. A családnak elsősorban azért, mert együtt vagyunk, együtt tapasztalunk valamit. Mi belvárosban élünk, itt viszont a lányok testközelből láthatták az állatokat, növényeket; ezeken a farmokon meg tudjuk mutatni a gyerekeinknek, hogyan élnek mások, milyen a vidéki lét. Sőt, több ez, mint vidék, hiszen az önellátó gazdaságokon a földdel kapcsolatos dolgokon kívül nincs semmi – mégis teljesen boldogok az emberek. Az pedig, hogy három hónapig együtt lehettünk valahol mind a négyen, sokkal intenzívebb élményt jelentett, mint a budapesti hétköznapjaink, amikor én egész nap dolgozom, este pedig alig van egy-két óránk egymásra. Ott az együttlét ideje 24 óra volt egy nap. Annak ellenére, hogy ez „ledolgozott” szabadság, a napi munka csak 3-4 órát vett igénybe, rengeteg szabadidőnk maradt. És persze az utazásnak ez az egyik legolcsóbb formája.

Látszik, hogy nagyon megszerettétek az ottani életet, de ti Budapest belvárosában laktok. Hosszútávon ti is a vidéki létet, az önfenntartó gazdálkodást tervezitek?

Nem tervezzük, nagyon nem tartunk még ott. Néha beszélünk ilyesmiről, de a mostani helyzetünk és az önfenntartó lét között legalább tíz lépésnyi a távolság. Nem lehet egyik életből a másikba csak úgy hirtelen átugrani, és főleg nem egyedül: ennek közösségben van realitása, szerintem úgy jó, ha több család összefog, és egymást segítve kezdenek hozzá az önfenntartó élethez. Nem lehet mindent teljesen önállóan csinálni, és nem is jó. A természetesebb élethez most például azzal kerülünk majd közelebb, hogy kiköltözünk a belvárosból, ugyanis épp lakást keresünk. Nyugis hely kell a gyerekeknek, a belvárosban túl sok az inger, ami nem tesz jót.

A WWOOF-t az életetekben több önkénteskedés előzte meg. Szerinted hogyan hat egymásra az apai szereped és az önkéntesség gyakorlata?

Az önkénteskedés általában sok kicsi és változatos feladatból áll. Nem egy nagy projektet vezetsz, nem menedzser vagy, csak önkéntes, így mindenhova besegítesz egy kicsit. A gyerekneveléshez ez óriási előny, mert a gyerek bár elég nagy „projekt”, mégis ugyanúgy rengeteg kis feladatból épül fel, amik állandóan változnak. Olyan, mint az önkénteskedés: minden nap egy kicsit más. Szerintem az önkéntesség tett elég rugalmassá engem a szülőséghez.

Sokat utaztok együtt külföldön, belföldön, sőt városon belül is. Ez a szülők hobbija, de hogy állnak hozzá a gyerekek? Hogy lehet a kedvenc tevékenységünkbe úgy bevonni a gyerekeket, hogy ne érezzék „kötelezőnek”?

Ez nagyon jó kérdés, mert néha nehéz! Az önkéntesség és az utazás két külön dolog. Amikor önkéntességre keressük a lehetőséget, direkt olyan helyeket nézünk, amik gyerekbarátak – Franciaországba is gyerekes családokhoz mentünk, olyan környezetbe, ami a kicsiknek is érdekes, szórakoztató. Egy farmon sosem lehet unatkozni! Az utazást viszont szerintem néha „túlzásba vittük”: előfordult, hogy mi nagyon el akartunk menni egy adott helyre, a gyerekeknek viszont nem tett olyan jót. El kellett fogadni, hogy lassabban haladunk, és kevesebbet látunk, ha velük utazunk. De ezt fel lehet oldani úgy, hogy tervezéskor arra is figyelünk, hogy a gyerekek is élvezzék majd az utat. Most éppen Montenegróba készülünk, már kutatjuk a nekik való programokat, játéklehetőségeket.

Olyan is van, hogy megkérdezitek őket, hogy hová szeretnének utazni?

Néha megkérdezzük Kloét, hogy hová menne szívesen, és legtöbbször azt feleli, hogy a nagyihoz. A gyerekek nagyon rugalmasak, és ha a szülők jól érzik magukat, akkor a gyerekek is. Ilyenkor még nem is kell sok nekik: enni, inni, játszani. Ennyi. Ja, és aludni!

Hol érzed magad igazán otthon?

Ott van az otthon, ahol mi így négyen vagyunk, és jól érezzük magunkat. Most épp itt Budapesten, de volt szó arról is, hogy Franciaországba megyünk – akkor meg ott lennénk otthon. Nem félünk a változástól.

Hogy találsz egyensúlyt a következő szerepeid között: férfi, apa, férj, munkaerő?

Azt érzem, hogy mindig úton vagyok. Például más apa vagyok a második gyerekkel, mint az elsővel voltam, és még mindig küzdök kicsit néha. Sok függ attól is, hogy kivel lógsz, kivel töltöd az időt: sok férfit ismerek, akik velem egyidősek, egyáltalán nincs családjuk, de rengeteg idejük van. Néha irigylem őket – pedig nekem több szerencsém van, mint nekik. Néha elég csak rágondolni, hogy mid van neked, és nem elfelejteni, hogy amid van, az fantasztikus – bármelyik szerepedben. És a szerepekről sem szabad megfeledkezni. A feleségemmel való kapcsolathoz például elengedhetetlen, hogy férj is legyek, ne csak apa. Mondjuk, ez néha akadályokba ütközik, mert például ha egy este épp beszélgetek a feleségemmel, akkor férj vagyok, de amint felébred az egyik lányka, akkor rögtön át kell kapcsolni apába… a lényeg, hogy kész kell lenni a változásra. Szerintem, ha jó formában van az ember és kipihent, akkor abszolút lehet mindegyik szerepet egyszerre vállalni és jól is csinálni. Meg aztán sokan azt gondolják, hogy a gyerek után megáll az élet, ha szülők lesznek, akkor onnantól már nem is csinálhatnak semmit. Pedig ez nem igaz, csak ügyesebben kell használni az időt. Nyilván nem lesz idő egész hétvégén sorozatokat nézni – de az nem is biztos, hogy baj.

Nagy szenvedélyed a MovNat, vagyis a Move Naturally „edzésmódszer”. Miről szól a mozgásnak ez a formája?

Ez a természetes mozgás. Az életre felkészítő és bármilyen helyzetben alkalmazható „edzés”, ami adaptívvá és rugalmassá teszi az embert. Az a lényege, hogy kint vagyunk a szabadban, sokszor mezítláb, és testsúlyos gyakorlatokat, ügyességi és egyensúlyozó feladatokat csinálunk. Ez ahhoz hasonló, mint amikor egy gyerek játék közben fölfedezi az erejét: csimpaszkodik, egyensúlyoz, kúszik, esik-kel, bukfencezik. Mi nem csinálunk mást, csak újratanuljuk ezeket a természetes mozdulatokat. Hatéves korunktól egy padban ülünk vagy húsz évig, és hallgatunk valakit a katedráról, aki mindent tud. Elvileg. Szóval az iskolás években elvesztjük ezeket a képességeket. Ez a sport mindenkinek jó, akár százéveseknek is. Bármilyen szinten lehet végezni, mert ezekkel a mozdulatokkal együtt születünk. Az is érdekes, hogy amióta ezt csinálom, máshogy élem meg a játszóterezést! Régen olyan voltam, mint mindenki más: kivittem a gyerekeket a játszóra, leültem egy padra és unatkoztam. Most inkább én is játszom, megpróbálom utánozni a mozdulataikat – ez egyébként nagyon nehéz! A gyerekek is nagyon szeretik a felnőtteket utánozni, a MovNat épp ezért nekik is kiváló, legfeljebb arra kell figyelni, hogy játékosabb feladatokat adjunk nekik, mert ők még nem tudnak olyan sokáig egy dologra figyelni. Én is el szoktam vinni magammal Kloét, néha szívesebben csimpaszkodik velem a felnőttjátszótéren ahelyett, hogy a gyerekjátszón maradna.

Vera Gyerekekkel Csavargó blogja valamelyest közzéteszi a családi életeteket, betekintést nyújt a hétköznapjaitokba. Hogyan hat rád, hogy az apaságod többé-kevésbé „nyilvánosan” zajlik?

Az elején nem tudtam pontosan, hogy mit gondoljak erről – de aztán hagytam Verát csinálni, és most azt látom, hogy nagyon pozitívak a reakciók. Ez Verának fontos, feltöltődést jelent neki. Nekem nem biztos, hogy lett volna bátorságom ehhez, de így jó, ahogy van, én ebben is picit háttérember vagyok.

Hogy érted, hogy háttérember?

A családban is enyém a háttérszerep. Vera és a gyerekek adják a család képét, én pedig a háttérben tartom kézben az eseményeket, dolgozom, és elvégzem azt, ami ugyanolyan fontos, csak kevésbé látszik. Vera egy nagyon kreatív, ötletes, és sokszor olyan össze-vissza ember, én pedig reálisabban gondolkodom, és stabil tudok maradni. A kettő együtt elég jó mix. Az pedig egyáltalán nem baj, hogy háttérember vagyok, mert ez belőlem fakad, ilyen a személyiségem.

A második babátok otthon született. Te hogy élted meg az otthonszülést? Mit gondolsz róla?

Szerencsére mindkét szülés problémamentes volt. Az elsőnél sokkal fiatalabbak voltunk, és csak amikor jött a második, akkor jöttünk rá, hogy mennyire nem tudtunk semmit a születésről, a szülésről és a várandósságról. Amikor Vera másodszor is terhes lett, bár már tapasztaltabbak voltunk, mégis azt gondoltuk, hogy szeretnénk még inkább kézben tartani a dolgokat. Vera kezdett ezzel foglalkozni, olvasni róla, utánajárni, részt vett egy születésről szóló workshopon is Geréb Ágnesnél, két napot én is ott töltöttem. Az volt az érdekes, hogy sokan csak azért jöttek, hogy egyáltalán tájékozódjanak arról, mi is történik egy szülésnél, nem mindenki az otthonszülés miatt vett részt ezen a tanfolyamon. De rövid idő alatt egyértelművé vált, hogy mi az otthonszülést választjuk majd. Mi egyébként is mindig próbáljuk természetessé tenni az életünket, és egyszerűsíteni, ahol tudunk. Szerintem ebben is van a boldogság: ha mindenben az egyszerűségre törekszünk. Nagyon nagy élmény volt, hogy otthon született a lányom, de azt elismerem, hogy ez nem való mindenkinek.

Kinek nem való?

Aki nem foglakozott a témával rendesen. Azt tapasztalom, hogy aki otthon szült, az sokkal többet tud a szülésről meg úgy általában a babákról és az anyaságról, mint az átlagember, aki kórházban szül, hiszen ott nem tanítanak semmit. Ott jön az orvos, és cselekszik, övé a kontroll, nem lehet beleszólni. Amikor Kloé született, rá két napra bent voltam Verával és a kicsivel a kórteremben, picit melléjük feküdtem, mire bejött egy nővér és rám kiabált, hogy ez itt nem szálloda, tűnjek el a fenébe. Ilyesmit nem szerettünk volna még egyszer átélni.

Pétertől ezt a kérdést kaptad: Mit üzensz azon férfitársaidnak, akik félnek belevágni az apaságba?

Ne izguljanak, természetes dolog. Sokan azt mondják, hogy á, én még nem vagyok kész erre… hát sose leszel. Az apaság olyan, hogy nem lehet rá előkészülni: csak jön, és akkor csinálni kell.

„Ívelt labda, fejre” rovat: Te mit kérdezel a következő apától?

Amikor hazaérkezel munka után, hogyan tudsz "igazán" jelen lenni a családod számára? Hogy éred el, hogy nem másra koncentrálsz?

Az interjú a Gyerekekkel Csavargó blog közreműködésével készült, köszönet érte!