„Nem szabad pánikolni”

Erről az életről nemcsak az egyszeri magyartanár állapítja meg játszi könnyedséggel, hogy műfaja hősköltemény. Az egyéves Marci édesapja, Péter (33) ugyanis zeneterapeutaként, gyógypedagógusként és ultrafutóként egy lapra, mégpedig a törődés aduászára tette fel az életét. Hogy lehet szétosztódva egynek maradni, a gondoskodást férfias erénnyé tenni, fogyatékkal élőket teljességgel élőkké szeretni, és mit keres a műanyag flakon a gyerek kezében? Interjú.

Gyerekműsorokat tartasz, zeneterapeutaként is dolgozol, jótékony sportolóként sérült gyerekekért futsz, törődsz, törődsz, törődsz. Ezek a tevékenységek mind a szív lágyságát hirdetik, ám az ilyen vonásokat sokan inkább női szerepekhez, foglalkozásokhoz társítanák. Szerinted mitől lehet férfias erény a gondoskodás?

Úgy, hogy ha valakiről gondoskodsz, legyen akár ép, akár fogyatékossággal élő, akár felnőtt, akár gyerek, annak tudatában kell cselekedned, hogy egy másik emberi életért felelsz. Sok férfi vállán más jellegű a teher, mert mondjuk napközben dollármilliókat mozgat jobbra-balra, üzleteket köt – de szülőként, pedagógusként és terapeutaként tudni kell, hogy a lehető legnagyobb érték az emberi élet. Ennek felelősségét felvállalni igazán férfias dolog. Ez nagyfokú felkészültséget is jelent: a felelősségnek az is része, hogy olyan állapotban kell lenned, hogy el tudd végezni a rád bízott feladatot. Amikor Tomival futottam a maratont, megírtam a Magyar Nemzet hasábjain is, hogy egy ilyen futókocsis teljesítménynél azon kívül, hogy elvégzed a magad részét (tehát futsz 42,2 kilométert), el kell látnod a rád bízott ember alapvető gondozási feladatait is: itatni, etetni kell, tartani benne a lelket, figyelni arra, hogy milyen szükségletei és érzései vannak. Élményben részesíted, felelsz az egészségi és lelkiállapotáért, miközben épp egy maratont futsz le magad is. Ezért olyan állapotban kell lenned, hogy a magad részét kisujjból kirázd, mert amikor másért felelsz, fölül kell múlni magadat, és többet kell adnod annál, mint ami neked kényelmes. Itt az nem működik, hogy a 32-dik kilométernél már támolyogsz. Teljes felelősséggel végezni a szülői és a tanári hivatást, azt, hogy egy rád szoruló ember jövőjéért és személyiségéért is felelsz: férfias dolog.

Hogyan osztod szét az időd, figyelmed és energiád kincsesládáját „igazságosan” a saját családod és a rád bízottak között úgy, hogy neked is maradjon magadból?

Nem érdemlem meg a kincsesládás hasonlatot, költő túlzásnak tartom! De arra törekszem, hogy mindig csak annyit vállaljak el, amennyit lelkiismeretesen el is tudok végezni. Tudom, hogy beteg emberrel és gyerekkel foglalkozni felelősség. Másrészt az is nagyon fontos, hogy a szívvel-lélekkel történő odaadás mellett ugyanannyira fontos a szakmai profizmus is, tisztában kell lenni a módszertannal. Ha nem vagy a megfelelő tudás, képesség és eszközök birtokában, ha segítő tevékenységet is végeznél, nem szabad belekezdeni. A családon belül pedig szükségesek a kompromisszumok annak eldöntéséhez, hogy mennyi időt töltünk együtt, Marcival, vagy épp külön. Fontos, hogy a gyerekünkkel töltött idő minőségi idő legyen, de arra is figyelni kell, hogy képes legyen egyedül is játszani, szórakoztatni magát. Marci szerencsére jól elvan egy izgalmas játékkal – sőt, általában azokkal a használati tárgyakkal játszana a végtelenségig, amivel a felnőttek foglalkoznak. Egy műanyag flakon óriási menőség.

2012-ben a Bátor Táborért futottál, tavaly Szinai Tomiból is maratonistát csináltál, mi pedig a TrizoliHYPERLINK "https://www.facebook.com/trizoli/" HYPERLINK "https://www.facebook.com/trizoli/"JótifutiHYPERLINK "https://www.facebook.com/trizoli/" Egyesület egy jótékonysági futásán találkoztunk. „Mindenkinek, aki nem velük foglalkozó szakember, érintett rokon vagy ismerős, azt javasolnám: töltsön legalább néhány órát a társaságukban. Életre szóló emberi és morális leckéket kaphat tőlük” – írtad. Te mit tanultál a tanítványaidtól?

Ha egy értelmi vagy testi fogyatékos emberről beszélünk, neki nyilvánvaló fizikai vagy intellektuális korlátai vannak. Bizonyos készségeik viszont sokkal fejlettebbek, mint ép társaiké, érzékenyebbek más dolgokra. Egyszer például volt egy árpa a szememen, de senki nem vette észre, mert belül volt és kicsi. Aznap egy halmozottan fogyatékos tanítványomat látogattam meg a kórházban, akinek az volt az első mondata, hogy Péter bácsi, mi baj van a szemeddel?

Bennük olyan érdeklődés és figyelem van, ami egészséges emberekben ritkán fordul elő. És ez nem valamiféle protokoll, számítóan udvarias kérdések összessége, hanem szívből fakadó, őszinte érdeklődés. Hitelességet, figyelmet és empátiát lehet tőlük tanulni. A zeneterápiás foglalkozások során is felfigyeltem arra, hogy míg egy színész az alakítás során talán belül nem azt érzi, amit eljátszanak, ezek a gyerekek viszont ilyen „alakításra” képtelenek. Ha előadnak egy darabot, verset, zenét, mindig a saját érzelmeiket akarják vele közvetíteni.

És mit tanultál eddig Marci fiadtól?

Manapság az emberek szeretik a saját szenvedésüket, fájdalmukat túldramatizálni. Amikor egy kisgyerek sír, akkor rögtön fejre áll a világ, hogy uramisten, mi baja lehet – de amint az ember szülőként túlesik néhány ilyen szituáción, rájön, hogy nem kell annyira aggódni, nem mindig jelent tragédiát, ha sír a gyerek. Ugyanis ő képtelen másképp kommunikálni. Azt tanultam meg, hogy nem szabad pánikolni, mert a tapasztalattal megjön az is, hogy hogyan lehet nyugodtan, higgadt fejjel cselekedni. Aztán alázatot, hatalmas fokú alázatot. Tudniillik, amíg az ember nem szülő, addig csak a maga ura, az, hogy hova megy és mit csinál, az a saját szuverén döntése. Amióta Marci megszületett, ez nincs így: ő határozza meg, mikor tudsz beszélgetni a barátaiddal vagy edzeni egy jót. Alázatra, rugalmasságra és kreativitásra van szükség – igaz, hogy több teendőm lett, amióta ő megvan, de semmiből sem kellett leadnom, csak optimálisan át kellett szervezni a dolgokat, és jobban ki kell használni az időt. A szenvedést pedig nem tragikusan kell felfogni.

Hogyan fogadtad volna, ha ő is fogyatékossággal születik?

Sokan feltették már nekem ezt a kérdést, és a feleségemmel is beszélgettünk róla annak idején. Engem egyáltalán nem rázott volna meg. Mivel közel húsz éve foglalkozom főállásban vagy óraadóként fogyatékosokkal, mind szakmailag, mind lelkileg készen álltam volna rá – úgy gondolom, nem léptem volna le a családból, hanem kihoztuk volna a helyzetből a maximumot. Ugyanazokat csinálnám vele, mint most a tanítványaimmal: a zenén, a sporton és a terápián keresztül tennénk közösen gazdaggá és értelmessé az életét.

A ritka betegségben szenvedő Katona Mikiért többszáz kilométert futottál már, és a segítségeddel többszázezer forint adomány gyűlt össze a gyógyulása érdekében. Mondhatjuk, hogy Mikire egy kicsit a saját fiadként tekintesz?

Az ember a saját gyerekét teljesen más dimenzióban kezeli, mint a tanítványait. Utóbbiak közül természetesen, akivel szorosabb a kapcsolatom, ahhoz egy másfajta kötelék fűz, mint akit „csak” tanítok. Ez a megfogalmazás talán sántít, de nem tudom jobban összefoglalni: nekem van a fiam, és van sok fiam.

Miki története egyébként elképesztően motiváló. Mikor futni kezdtem azért, hogy támogassuk a gyógyulását, őbenne is megfogalmazódott, hogy ha felépül, ő is beteg gyerekeken szeretne segíteni a sport által. De sajnos nem tudni, mit hoz a jövő: egyelőre azt látja, hogy szűkülnek be a lehetőségei, ami korábban mozgékony kisfiúként borzasztó érzés lehet, akár céltalannak is érezhetné az életét. De nem így van, hiszen ha velem egy futókocsi segítségével „fut”, értelmet nyer, amit csinál, és ezekkel a közösen teljesített versenyekkel ebben a állapotában is teljesítheti azt a célját, hogy ő is segítsen másokon. Ez a gyönyörű ebben az egészben.

Szeretetfutamok, gyógypedagógia – fogyatékkal, sérültekkel élők mellett kötelezted el magad egy csomó területen. Miért? Mik a legfőbb belső késztetéseid?

Egyrészt „batyuban” kaptam a családomtól, anya orvos, apa szociális munkás. Másrészt meg a mai világban azt látja az ember, hogy nem magától értetődő dolog, hanem kiváltság az, hogy ép mentális és fizikai adottságokkal élhetünk, van munkánk, feladatunk, sportolhatunk. Ez nem jár alanyi jogon: ez kiváltság! Arra való, hogy azokat (is) szolgáljuk, akiknek mindez nem adatott meg. Harmadrészt pedig, amikor kamaszként először találkoztam egy táborban fogyatékkal élő és beteg gyerekekkel, az első dolog, ami megragadott, e gyerekek szüleinek emberfeletti bátorsága volt. Óriási küzdelmet jelent az, hogy az ember eltartsa, illetve lelki és anyagi értelemben is összetartsa a családját – és mennyivel nagyobb a kihívás, ha egy sérült gyerekről kell gondoskodni. Az ilyen emberekre fel kell nézni. A nők iránti tiszteletem pedig még tovább nőtt, amióta ezen a téren mozgok, mert sajnos azt látom, hogy a legtöbb esetben a férfi az, aki megfutamodik a felelősség elől, kilép a szituációból és a nő marad egyedül a feladatokkal. Ők pedig nem adják fel.

Mit teszel, amikor elbizonytalanodsz, kétségbeesel, vagy úgy érzed, nem tudsz már többet adni? Vagy ha úgy tűnik, hogy amit eddig adtál, nem elég?

Beszélgetek a feleségemmel, a barátaimmal vagy a szüleimmel az épp aktuális tapasztalatról, a gyakorlati és az érzelmi szempontokat is figyelembe véve. Minden mélypontnak vannak gyakorlati körülményei, de amikor az ember lelke is érintve van, azt kell először helyretenni. A segítő szakma olyan, hogy soha nem lehet eleget adni. Mindig van egy újabb futóverseny, és mindig lehetne még tíz percet pluszban zenélni. Az ember lehetőségeitől és lelkiismeretétől függ, hogy mennyit ad, és az is, hogy mennyire veszi komolyan a feltöltődést. Én például szeretek történelmi játék- és dokumentumfilmeket nézni, vagy épp focis mémeket nézni a neten. Meg a sportközvetítéseket. 

Te hiszel Istenben, és a törekvést, hogy a szeretet nevében éld a napjaidat, senki nem vitathatja el tőled. Hogy segít téged a Jóisten, és a Belé vetett hited az apai mindennapjaid során?

Verseket is írsz, Marci fiadhoz eddig kett

Ez nem olyan dolog, amit iparszerűen lehet termelni: volt olyan, hogy egy hét alatt két vers is született, volt, hogy hónapokon át semmi. Csak olyat szeretnék kiadni a kezeim közül, ami minőség, és benne van az a bizonyos szikra. Lehet rímszerűen és ritmikailag stimmelő dolgot írni, de különleges íz nélkül hiába bravúros a forma. Ha van ihlet, akkor biztosan írok.

Szabitól ezt a kérdést kaptad: Mi volt az első szó vagy mondat, ami elhagyta a szádat, amikor megtudtad, hogy apa leszel?

A terhességi tesztnél az volt az első, hogy: ,,Az tényleg a második vonal?! Nem látom.” És az volt a legjobb az egészben, hogy június elején derült ki Marci érkezése, így a szintén júniusi édesapámnak ezt adhattam a születésnapjára. Felhívtam, és mondtam neki, hogy boldog szülinapot, nagyapa leszel!

„Ívelt labda, fejre” rovat: Te mit kérdezel a következő apától?

Mit üzensz azon férfitársaidnak, akik félnek belevágni az apaságba?