„Erősebb leszel, mert elfordul a tekinteted magadról”

Ingázik bel- és külföldre is, mégis tudja, melyik út vezet egyenesen a gyerekei szívéhez. Egyik vállán a gyász emlékével, másikon a felelősség sziklájával is képes a felszabadult bátorságra. Kétségeivel együtt is kétségtelenül családfő, feleségével a „gyűrű szövetségében” két kislányt nevel. Kiugrott bölcsész, ex-multis, aki az infós precizitást a költészet mélységeivel ötvözi. Vallomás Mikitől „esemény utáni” apává válásról, fiatal szülők gyászáról, az egó uralmáról és arról, hogy „apa sosincs otthon”.

Csak fiútestvéred van, bentlakásos gimiben tanultál, most az informatika világában, ezáltal nagyrészt férfikörnyezetben dolgozol, hazaérve pedig elég csajos miliőbe csöppensz. A férfias/apai értékeknek könnyebb vagy nehezebb érvényesülnie így?

Rossz a kérdés. A három miliő természetében különbözik, én egyik helyen sem apaszerepben működtem: az egyik egy iskola volt, a másik munkahely. Az otthon viszont menedék. Az apaságomat nem a „nőuralom” kezdi ki, mostanában inkább Kamillával kapcsolatban jönnek a nehézségek. Ami azt illeti, több pofont kapok, mint valaha. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kész vagyok az apaságra, vagy bármikor is kész voltam.

Milyen kihívásokkal szembesülsz?

Kamilla emlékeztet arra, milyen nehéz eset voltam én is. Eszméletlen szangvinikus. A gátlásokért, az indulatok korlátozásáért felelős homloklebenye az életkorához és a többi szervéhez képest labdába sem rúg. Ráadásul eleve egy nagyon robbanékony kis valaki, aki gyakran súrlódik a szintén robbanékony apjával. Borzasztó nagy feszültséget érzek benne, pedig abszolút az életkorának megfelelő elvárásokat támasztunk felé. Ez a legnagyobb feszítést őbenne szüli: de ha én az ő kudarcait látom, és azt érzem, hogy nem tudok segíteni, attól én is befeszülök.

Milyen apai eszközök állnak rendelkezésedre, hogy segíthess neki?

Először is azzal a hozzáállással akarjuk nevelni mindkettőjüket, hogy nem baj, ha valami nem sikerül, de igyekezni kell, hogy legközelebb jobban menjen. A kapcsolódó nevelés irányát céloztuk meg, noha nem mindig teljes az egyetértés. Amikor a gyereknek érzelmi kitörései vannak, eszerint azzal a belső egyensúlyvesztését jelzi, nem bosszantani akar, hanem a maga módján segítséget kér. A kapcsolódóan nevelő szülő törekszik ezeket a kitöréseket „konténerként” elnyelni, elvezetni a gyerekben felgyülemlett „mérgezett vizet”, aki ezáltal megkönnyebbül. Ki tudja miért, Millus nekem nem mindig hajlandó átadni ezt a „fáradt olajat”. Talán a szoptatás alatt kialakult bensőséges viszony miatt az anya felé húz, vagy talán mert lehet valamilyen traumája, ami miatt engem ebben a korszakban most jobban elutasít.

Milyen traumára gondolsz?

Nagyon egyszerű: nem vagyok itthon. Próbálkozunk ennek a tompításával is: bevittem a munkahelyemre körbenézni, csaptunk apás kártyás estét, voltunk ketten cirkuszban… Ez egyébként nem spéci probléma, hanem korunk egyik nagy dilemmája – kiváltképp, ha az ember családfenntartó, vidéken él, Budapesten dolgozik, és három órát ingázik egy nap. Fél hatkor kelek reggel, mégis összesen másfél órát tudok adni a napból a két lányomnak. Ez lófütty: így gyakorlatilag nincs apjuk. Kamilla többször megkérdezte már, hogy papa, miért kell dolgozni? Nehéz erre érthető választ adni. Mindennek ára van. A szívekben kell királynak lenni, azt pedig csak úgy lehet, ha időt töltünk együtt: azért viszont, hogy az anyagiak rendben legyenek, ilyen áldozatot kell hozni.

Meddig hozod meg ezt az áldozatod?

Remélem, a lehető legkevesebb ideig, de legalább addig, hogy ne legyen adósságom. Az nyomaszt, hogy lehet, hogy a gyerekek szempontjából már késő lesz, mert ők most és nem máskor két évesek, négy évesek, ezek az idők elmúlnak.

Emellett bitang nehéz levetkőzni a mi neveltetésünkből jövő nemi szerepeket is. Néha a saját ösztönös reakcióim visszafogása sokkal megterhelőbb, mint besegíteni a házimunkába vagy extra feladatokat vállalni. Például amikor hazaérek és áll a mosatlan, önkéntelenül is felfakad belőlem, hogy édesem, mi a jó francot csináltál te itthon egész nap. Egészen addig volt ez a reflexes válaszom, amíg ki nem próbáltam én is, hogy milyen kettővel egész nap otthon lenni úgy, hogy közben dolgozol is (merthogy Niki nyelvtanár): amikor ezt megtapasztaltam, már nagyon is el tudtam hinni, hogy nem jut idő a mosogatásra.

A bátyáid is apák, szokott lenni testvéri kupaktanács „apák egymás közt” jeligével?

Családi találkozókon meg szoktuk osztani ügyes-bajos dolgainkat. De az egyiküknek öt, a másiknak két gyereke van, és nemében és alkatában is különböző „gyerekanyagot” nevelnek. Markáns különbségek vannak a nevelési attitűdökben is, jó példa lehet erre a helyzetmagyarázás. Én például, ha nemleges választ adok valamire a lányoknak, nem szeretem ezt olyan magyarázat kíséretében tenni, ami a gyereket alkudozásra sarkallja. Szerintem meg kell találni a gyerek értelmi fejlettségének megfelelő, de határozott indoklást. Sokszor ez egy szelíd, de kikezdhetetlen „nem”, máskor egy „most nem, de majd”, legritkábban egy hosszú okfejtéssel kísért barokk magyarázat. Vegyük az édességevést: ha Kamilla megkérdezi tőlem, hoztam-e neki csokit (ami eleve ritkán történik, főleg mert tejallergia-mérésen vagyunk), akkor nem mondhatom neki, hogy nem, hiszen egy gramm feletti mennyiség károsan befolyásolja az egészségedet, és hetekig az ekcémádat fogod vakargatni, kislányom, egyrészt mert nem érti, másrészt mert akkor jön az „akkor csak egy grammot kérek” lemez, az alkudozás.

Infós nyelven szólva, hogy kellett átprogramoznod magad, mikor apává váltál?

Semmit nem programoztam: én inkább reaktívan viselkedtem, Niki viszont abszolút proaktív volt. Rengeteget készült, elképesztő mennyiségű információt halmozott fel mindenről, ami a gyerekekhez kell a kórházi betegjogon át a gyermekhordozás pszichológiai vonatkozásaiig. Megjegyzem, most már én is látom, hogy itt bőven van is mit tanulni: a várandós nők, szülőnek készülő párok nagy része megdöbbentően ismerethiánnyal indul neki ennek a vállalkozásnak. Ugyanakkor nagyon sok minimum zaccos, de inkább fals infó kering a neten, nehéz jó szűrőn átengedni mindezt, hogy az ember legalább részben felkészültnek érezhesse magát. Én Nikin keresztül kezdtem apává válni, nagyon sok tanácsot kaptam tőle, de nálam egyértelműen „esemény utáni” volt az átállás. Láttam, hogy ő mennyi energiát tesz bele az egészbe, ezért én is rákapcsoltam: igyekeztem megtalálni, hogy mit tudok levenni az ő válláról.

A harmincas éveid elején jársz, de a szülőség legfájdalmasabb oldalát, a gyászt is megtapasztaltad már, hiszen Kamilla és Mirjam születése előtt elveszítettetek két iker-magzatot. Hogy tudtál megbirkózni ezzel a fájdalommal, és hogy él benned most a kicsik emléke?

A gyászfeldolgozásban nekem a munka segített nagyon sokat, mert elvonta a figyelmemet – bár lehet, hogy valaki ezt a fájdalom elnyomása képpen fogja fel. Nekem mindenesetre a munka volt a kiút, és azóta is azt gondolom, hogy krízishelyzetben jobb, ha valaki az üllővel és a kalapáccsal foglalkozik: ha már fájdalom van a kezünkben, akkor legalább üssük vele a vasat.

Szoktam rájuk gondolni. Théoden király mondja A Gyűrűk Urában, hogy nem való szülőnek gyermekét temetni. Ez nem az elmúlás természetes formája: ez egy vetélés volt, ráadásul nem a korai hetek egyikében. Ilyenkor gyakorlatilag lefolyik a szülés, de ahol életnek kellett volna lenni, ott halált talál az ember. Ketten voltak, mindketten fiúk, és én azóta sem tudom, milyen, ha az embernek fia van. Hogy a realitás érdességét élesítsem: az orvos a maga kemény egyszerűségével azt mondta nekünk, hogy maguk olyan fiatalok, lesz még gyerekük. Fájt, de igaza volt! Aztán a történtek után elmentünk egy lelkigyakorlatra, ahol egy barátnőnket kértük meg, hogy imádkozzon értünk. Tóbiás könyvének a következő részletét kaptuk tőle: „Ne félj, hiszen öröktől fogva neked szánták, neked kell ma megmentened. Veled tart majd, s biztosan tudom, hogy lesznek tőle gyermekeid, akik olyanok lesznek majd neked, mint a testvérek.” Ez a szentírási részlet nagy vigasztalás volt, és gyakorlatilag ugyanazt mondta, mint az orvos, csak máshonnan eredt az üzenet. Nem szabad belemerülni a gyászba, és még azt is veszni hagyni, amink van.

Vannak kései, de nagyon szilárd felismeréseim is, amik újra és újra felbugyognak belőlem.  Az ikrek elvesztése után, évek múltán érlelődött meg bennem, hogy kereszténység ide vagy oda, akár szentség a házasság, akár nem, mi ez alatt a súly alatt összeroppanhattunk és szétmehettünk volna. Volt egy pont az életünkben, ahol kettéágazott az idő, és újra egymás mellett kellett döntenünk. Az, hogy ez így történt, a mai napig megerősít minket.

„Kedves barátom, oly csapások érnek, melyek megsemmisítenének, ha csupán fiú volnék és nem férj és apa is” – írja Petőfi Aranynak 1849-ben, szülei halálakor. Hogyan válik erősebbé valaki azáltal, hogy apa lesz?

Úgy, hogy elfordul a tekintete magáról, nem magával törődik, hanem figyelme központjában férjként először a felesége áll, s aztán apaként a gyerekei. Nagyon jó dolog nem magaddal törődni végre, mert így a csapásoknak sokkal kisebb éle van rajtad. Nem azzal törődsz, hogy mi van veled, hanem hogy mi van a családoddal. Az a kérdés viszont néha feszít, hogy lesz-e valaha olyan, hogy elhalványul bennem az apa, és visszatér az egó uralma? Kell-e, hogy ez megtörténjen?

Nagyon sokat énekelsz a lányoknak, Kamilla simán kenterbe ver bármilyen folk-playlistet a Spotifyon. Mit ad az apai hang a gyerekeknek?

Nekem semmilyen tapasztalatom nincs az éneklés hatásairól a saját apámék felől: fogalmam sincs, hogy a dalolászásból mi fog kisülni egyszer. Viszont van egy nagyon mélyen rögzült történetem. Egyszer – fogalmazzunk pozitívan – meglepetés-vonatpótlóbusz közlekedett Vác felé, azon ültünk Kamillával. Meleg volt, végünk volt, Millusnak már ezer éve ágyban kellett volna lennie, és ekkor jutott eszembe a Vuk főcímdala. Az egyéves gyereknek azonnal elszállt minden bánata, olyan tág pupillákkal bámult rám, szinte látszott a szemén, hogy megnyomták benne a record-gombot. „Lézerpointerrel” nézte a számat és ment a „felvétel”, és láttam, hogy a zene gyakorlatilag közvetlen utat jelent az ő kis szívéhez.

Milyen apa-lánya program van még, ami osztatlan sikert arat?

Én ilyennek könyveltem el, hogy a múltkor Kamilla életében először egyedül készítette el a tábortűzön sült kolbászt: egy ekkora gyereknek ez még nehéz feladat! Parázs fölé tartani, nem a lángok közé, kenyérre csöpögtetni a zsírt, fújkálni, megvárni, amíg kihűl… Ezt mind abszolválta, majd kijelentette, hogy ez a világ legfinomabb kajája. Vannak a gyermekkor önfeledtségében megcsontosodó szeretetélmények, amik hamuba sült pogácsaként adhatók tovább az életre. Legyen az sasliksütés, kenutúra vagy majomhinta: én minél több kimozdító, kalandra hívó, minimális eszközigényű, mezítlábas örömöt szeretnék szerezni nekik.

Dugótól ezt a kérdést kaptad: Tervben van-e még gyerek?

Ezt sokan kérdezik tőlünk, és a lehető legjobb válasz az, hogy a műsorváltozás jogát fenntartjuk. Fontos tudni, hogy kettőn áll a vásár, ráadásul nem 50-50 százalékban! Basszus, mondjuk ki: a nőn több teher van fizikailag és lelkileg is. Az, hogy én esetleg szeretnék még több gyereket, az eltörpül a nő háromszoros „szorzója” mellett. Niki egyébként vacilál. Én pedig, ahogy nézem a lányaimat, olyan tömör, az életnek értelmet adó kis gombócoknak látom őket, hogy mindig azt a következtetést vonom le, hogy minél többen vannak, annál több értelme van az életnek.

„Ívelt labda, fejre” rovat: Mit kérdezel a következő Apától?

Ugye vigyázol a feleségedre?