Hogyan ne legyünk apák: Mr. Bennet esete Maryvel
A Büszkeség és balítélet
Lizzy Bennet és Fitzwilliam Darcy legendás szerelmén kívül bemutatja azt is, hogy
a 19. században leánygyermeket, abból is ötöt nevelni finoman szólva nem kecsegtetett
zökkenőmentes hétköznapokkal. A regény első olvasata, illetve a BBC-nek Jane
Austen klasszikusából forgatott sorozata – abban is a tavaly elhunyt Benjamin Whitrow fergeteges alakítása – alapján
azt gondolhatnánk, hogy Mr. Bennet az anyatejjel magába szívott iróniájával, flegma humorával, cinkos szeretettel és fürge észjárásával felvértezve
becsülettel helytállt ebben a szerepben. Az igazság azonban sosem ilyen
egyszerű. Az alábbiakban Gracia Fay Ellwood esszéjének fordítását közöljük,
melynek tartalma röviden ennyi: Mr. Bennetnél alkalmatlanabb, önzőbb és
kegyetlenebb apát még nem hordott a hátán a föld.
A Büszkeség
és balítélet előszöri olvasása során feltehetően csodálat ébred bennünk az éleslátó és
szellemes Mr. Bennet iránt, kiváltképp a savanyú és kínosan ügyefogyott
feleségéhez viszonyítva. Ám a későbbi olvasatokban (részben a feminista iskola
generációjának köszönhetően) ázsiója fogyatkozni látszik (Drabble, 10).
Minden arra mutat, hogy Mr. Bennet egyáltalán nem zavartatja magát lányai szükségleteit illetően,
kiváltképp nem a hitbizományból fakadó ingatag helyzetük miatt; szinte teljes
egészében saját pillanatnyi örömeiért él. Esszémben azt állítom, hogy noha
Mr. Bennet jó apa volt Jane és Elizabeth számára a korai éveikben, Mary lányát egy
a kezdetektől fogva egy személytelen lényként kezeli. Ennek
eredményeképpen elszalasztja alehetőséget, hogy egy füst alatt bebiztosítsa
az ő és a többi lánya jövőbeli boldogulását. Az apai hanyagság és a maga saját
döntései együtt teljesen megfosztják Mary-t az emberi mivoltától. Noha tesz
egy halvány kísérletet a bensőséges kommunikációra (Lydia szöktetésekor),
ez meghiúsul, és innentől újra két lábon járó könyvként jelenik meg az
olvasó szemében.
Mr. Bennet kudarcának gyökerei a múltban keresendők. Sajnálatos módon az olvasó számára mind Longbourn előtörténetét, mind Elizabeth (és nővérei) gyermekkorát homály fedi (Auerbach 340). Néhány ismeretmorzsát kapunk csupán: jövendőbelijének élénk ifjúsága és szépsége által megvezetve Mr. Bennet úgy nősült meg, hogy csak felületes ismeretei voltak menyasszonya valós személyiségéről (Austen 236). Arra számítva, hogy fiuk születik, és így megszabadulhatnak a hitbizomány terhétől, feleségével nem spóroltak az esetlegesen özvegyen maradó Mrs. Bennet és lányai jövőjét biztosítandó (308). A lányoknak voltak tanáraik, de állandó nevelőnőjük nem, bátorították őket az olvasásra, és hagyták, hogy meggondolatlan döntéseket is hozzanak (164-65). Ez azonban nem valami sok információ. Viszont épp elég utalás történik a lányok szülők iránti viszonyára és kétségeikre ahhoz, hogy megkockáztathassunk néhány következtetést a korai szülő-gyermek dinamikával kapcsolatban. Doris T. Robin azt feltételezi, hogy Mr. Bennet eredetileg aktívan bevonódott lányai nevelésébe, lenyűgözte Jane szépsége, nyugodt jóindulata és önfegyelme (az anyjához való feltűnő hasonlósága, ugyanakkor tőle való különbözése miatt) és még inkább Elizabeth intelligenciája (melyben saját fürge észjárására ütött). Érdeklődésének motivációja talán az önigazolás lehetett. A korai években abban is reménykedhetett, hogy az égetően sürgős fiúutód bármikor megérkezhet. Robin úgy véli, hogy az ő aktív részvételének köszönhető, hogy az első két lánygyermek kivirágzott, és stabil személyiséggé vált a reménytelenül infantilis anya ellenére.
Nem vagyok benne biztos, hogy volt-e igazán bensőséges kapcsolata Jane-nel, hiszen a történet kezdetén nem kapcsolódik hozzá aktívan, bár tiszteli és becsüli őt (231-32). Elizabeth irányába viszont következetesen szembetűnő kedvességet tanúsít, ami minden bizonnyal hosszú távú magatartásmód a részéről.
Mary érkezése azonban kétségtelenül súlyos csapást jelentett Mr. Bennet reményeire: nem elég, hogy már megint egy újabb lány, méghozzá külsejét tekintve nem egy vonzó teremtés született, de rövidesen megmutatkozott ünnepélyes komolysága és pedantériája is, ami előidézte apja megvetését. Amilyen nyilvánvalóan nemtörődöm és önző jellem Bennet úr, világos, hogy a kezdetektől fogva semmiféle erőfeszítést nem tett annak érdekében, hogy kapcsolatot teremtsen Maryvel és gondoskodjon a szükségleteiről. Valószínűleg gyakran gúnyolta őt, finoman vagy más módokon, ahogy teszi ezt a regényben azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán hozzá szól: például az első, tág családi körben folytatott beszélgetésnél (7), vagy a Netherfield-i bálban (101). Olyan egyéniséggel, mely mindkét önuralomra képtelen szülő részéről elutasítással találkozott, Mary nemcsak hogy szomjazta a gondoskodást, de hosszú éveken át el kellett viselnie, hogy Elizabeth és valószínűleg Jane is élvezhette azt az elfogadást és melegséget, melyet tőle megtagadtak.
A Mary okozta nagy csalódást követően Kitty és Lydia születésekor az apjuk valószínűleg már végképp elzárkózott minden hiteles kommunikáció elől. Lydia számára az űrt az édesanyja befolyása tölti be, akitől saját vonásait átveszi; egészen attól a pillanattól kezdve, hogy a történet elindul, az ő eszük Kittyvel máson sem jár, mint bálokon, pletykákon és flörtölésen, melyek során meggondolatlanul hivalkodnak a társadalmi viszonyaikkal. Mr. Bennet nemcsak hogy figyelmen kívül hagyja ennek várható szociális következményeit, még éleslátó vélekedése, mely szerint a fiatalabb lányok magatartása elrettenti az idősebb lányok udvarlóit, sem ösztönzi őt felelősségteljes cselekvésre (231). Gyakorlatilag minden szülői felelősséget elhárít. Anélkül, hogy bármiféle jelét adná, hogy tisztában van a lányok jellemfejlődésében betöltött saját szerepével, Kitty-t és Lydia-t, és velük együtt Mary-t is ezekkel a szavakkal illeti: „három nagyon ostoba húg” (232).
Bár az apja csak a butaságot látja Maryben, az is elképzelhető, hogy valójában intelligens; emlékezzünk a Lucas-család első Longbourn-i látogatásakor (20) a büszkeség és a hiúság közötti különbségről tett megjegyzésére, amely valójában a történet szereplői közül számos karaktert tükröz – őt magát is beleértve (Butler 333-34). (Mary és Lydia kevés büszkeséggel, de erős hiúsággal rendelkeznek, Darcy és Mr. Bennet büszkék, de nem kenyerük a hiúság, Elizabeth büszke és némi hiúság is bújt belé). Igaz, hogy Mary kevés egyéb említésre méltó hozzászólást tesz, de ennek egy homályos elmén kívül más okai is lehetnek, amint az elkövetkezőkben látjuk majd.
Mivel soha nem volt hajlamos az
anyja mintáját követni, aki Mary megfigyelései szerint lehetetlenül könnyelmű
és komolytalan, az apját állítja maga elé modellként. Ahogy ő teljesen közömbös,
„a saját világában” és a mindennapi élettől teljesen elválva él, úgy Mary is
bizalmatlanul viszonyul a fizikai erőfeszítéshez és az érzelmi bevonódáshoz.
Például mikor Elizabeth aggodalmától túlfűtötten gyalog indulna Netherfieldbe, azzal a
megjegyzéssel reagál, hogy „az ösztönös érzelmeket az észnek kell kormányoznia.
… az igyekezet álljon mindig arányban a szükséggel” (32). Mr. Bennet a
könyveihez menekül el a kudarcokkal terhelt emberi kapcsolatok miatti
frusztrációja elől, ezért Mary is olvasmányaihoz fordul, mint egyetlen
barátaihoz.
Mintha Mr. Bennetnek egyáltalán nem tűnne fel, hogy Mary azzal bókol neki, hogy utánozza. Nem hívja be a könyvtárába és irányítja az olvasását, nem beszélget vele a gondolatairól, sem eszmékről. A lány a maga eszközeire szorulva olyan vaskos, „jellemformáló” könyvekbe temetkezik, amelyek fiatal hölgyek számára hasznosak. Továbbá, mivel egyik szülőjétől sem kap segítséget a szociális viselkedés és kapcsolatteremtési készségei fejlesztéséhez, Mary következetesen úgy beszél, mintha az egyik könyve volna (Robin), ezzel még több megvetést és elutasítást vonva a saját fejére ahelyett a csodálat helyett, amire annyira vágyakozik. Ennek a megvetésnek csupán részben van tudatában; öntudatlanul is saját fásultságát és szociális közönyét építi fel annak érdekében, hogy tompítsa szeretet nélküli életének fájdalmát. Mint ahogy Charlotte Mr. Collins szavait (156), ugyanúgy Mary is úgy dönt, hogy olykor inkább nem hallja meg a dolgokat.
A zene a fiatal hölgyek számára
is elfogadható módja a kifejezésnek. Mary csupán korlátozott tehetséggel rendelkezik,
de szorgalmasan gyakorol a zongorán abban a reményben, hogy ezáltal némi
szociális elismerésben részesülhet. Ha az apját valóban érdekelné, hogy stílusa
kínosan mesterkélt, énekhangja pedig gyenge (100), akkor fogadott volna mellé
zenetanárt, vagy maga is adhatott volna neki némi alapszintű
visszajelzést; hiszen az anyja nyilvánvalóan képtelen érzékelni a problémát. Azonban
Mr. Bennet nem zavartatja magát. Lényegében apja nemtörődömsége vezet ahhoz az
önlejárató jelenethez a Netherfield-i bálon, amiért Mr. Bennet gyakorlatilag még meg is
szégyeníti őt: „Elég sokáig szórakoztattál bennünket” (101). Ezt még a vastagbőrű
Mary sem tudja nem meghallani.
Mary a nővéreivel súlyos károkat szenved apja legnagyobb bűne, a mulasztás miatt. Mary egy előnytelen külsejű fiatal nő, akinek nincs udvarlója, társadalmi státusza pedig alacsony, és még ez a szomszédság viszonylatában összehasonlítva is alacsony státusz is romokba dől egy időre annak eredményeképpen, hogy az apja nem törődött Lydiával, ami az ominózus szöktetéshez vezetett. Bennet úr kísérletei a helyzet helyreállítására csak annyira bizonyultak hatékonynak, mint az ő egész eddigi hozzáállása (csupán halvány erőfeszítéseket tett), így a tisztesség csak Mr. Darcy közbelépése, „mentőakciója” révén áll helyre.
Mary a nővéreivel együtt szenved az apa rossz cselekedeteinek hatásaitól, nevezetesen attól, ahogy az anyjukat kezeli. Lehetnek olyanok, akik együtt éreznek Bennettel a házasságában való mélységes csalódottságában, és elismeréssel illetik őt azért, mert a könyvekben keres vigasztalást, nem házasságon kívüli viszonyokban. Azonban az, hogy úgy próbálja földeríteni a napjait, hogy folyamatosan szurkálódik feleségével annak szórakoztató értelmetlensége miatt, nem érdemel dicséretet. Nemcsak a lányai bizonytalan jövőjének felelősségét hagyja teljesen inkompetens kezekben, de manipulatív játékai révén még növeli is felesége vállán a terhet. Noha az esetek többségében valóban buta, amikor azt mondja, hogy „Abban leli örömét, hogy engem gyötör. Semmi tekintettel sincs az idegeimre” (5), akkor Mrs. Bennetnek teljesen igaza van. (Itt lehetne azzal érvelni, hogy férje tulajdonképpen teljesíti atyai kötelességét azáltal, hogy tiszteletét teszi az újonnan érkező Mr. Bingleynél, ám valójában a látogatás nem szolgálja igazán lányai érdekeit. A Meryton-i találkozón Bingley az, aki kezdeményez és gondoskodik róla, hogy bemutassák Jane-nek és másoknak, míg Bennet úr otthon ül egy könyv társaságában.) A Mrs. Bennetre nehezedő kétszeres stressz valószínűleg nagymértékben hozzájárul a kínos viselkedéséhez, kétségtelenül ő a legfőbb oka annak, hogy Darcy (és így Bingley is) távozik (198). Amint az elbeszélő megjegyzi, Mr. Bennet valószínűleg nem tudott volna sokat tenni felesége jobb belátásra térítése érdekében (237); de ha fenntartotta volna vele szemben az udvariasságot, és osztozott volna a szülői felelősség terhében, felesége legkínosabb megnyilvánulásai elkerülhetők lettek volna. A lányok pedig talán nem ilyen katasztrofális példát láttak volna maguk előtt. Így viszont, kiváltképp a három fiatalabb Bennet-lány teljesen elveszett, és fogalma sincs, miként élhetne nőként az őt körülvevő társadalomban.
Mr. Bennet legsúlyosabb, konkrétan Maryt érintő hibájára Mr. Collins látogatása során kerül sor. Collins úr célzásai, melyek szerint feleséget szándékozik keresni a Bennet-lányok között, elég nyilvánvalóak ahhoz, hogy Mr. Bennetnek ne legyen szüksége arra, hogy félreértse (Mrs. Bennet egyértelműen nem tette). De minden, amit az unokatestvére leveléből és a vacsorabeszélgetésből érzékel, csupán a kilátásba helyezett ostobaság-parádé öröme (64, 68). Mire az első este a végéhez közeledett, akármelyik szülő, akibe csak egy picit is gyorsabb felfogás szorult, mint Mrs. Bennetbe, láthatta volna, hogy Mary sokkal több mindenben hasonlít Mr. Collinshoz, mint bármelyik másik lány, és rájött volna arra is, hogy ő az egyetlen az öt közül, aki el is fogadta volna a férfit. Mivel Mary sem rangidős, sem különösebben szép nem volt, Mr. Collins nem választotta volna őt saját elhatározásából. Ebben a helyzetben Bennet úr apai kötelessége eltéveszthetetlen: Mr. Collins-t félrevonni, szándékát más irányba terelni, és tájékoztatni őt arról, hogy nincs öt jelöltje, akik közül választhatna, mert csak egy lehetséges feleség van számára Longbournban. Ám a helyzet adta lehetőségek fel sem tűnnek neki. Mr. Collins tájékoztatását egy olyan nőre hagyja, aki teljesen mértékben arra számít, hogy a szellemes és gyors felfogású Elizabeth elfogadja unokatestvére kínos ajánlatát. Bennet úr részéről azon embereknek ilyen mértékű figyelmen kívül hagyása, akik pénzügyileg függnek tőle, árulással ér fel. Ám mivel ez hosszú évek teljes lelki elhanyagolását (főleg ami a magányos Maryt illeti) követően történik, még csak említésre sem méltatják sem a karakterek, sem a legtöbb olvasó. Mary belemerül a Collins úrról mint elfogadható jövőbeli társról való fantáziálásba (124), de nem adja jelét, hogy tudatában lenne annak, hogy apja bármiféle közbelépéssel tartozott volna neki, és megtagadta volna azt tőle.
Természetesen lehetséges, hogy ha Mr. Bennet fel is szólalt volna Mary érdekében, Mr. Collins, aki amilyen tompaeszű volt, elutasította volna a javaslatot, és akkor is Elizabethet kérte volna meg. Mr. Bennet akkor azzal nyugtathatta volna magát, hogy ő teljesítette a kötelességét. De ha sikerült volna elérnie, hogy Mr. Collins hallgasson rá és elnyerje Mary becsülését (hogy Charlotte eufemisztikus kifejezésével éljünk), nemcsak Mary pénzügyi jövője lett volna biztosítva, hanem minden bizonnyal elég nehézzé (bár nem lehetetlenné) vált volna Mr. Collins számára az öröklés után kilakoltatnia anyósát és a hajadon nővéreket. Így mindenkinek lehetne tető a feje fölött.
Ha Mary valóban eljegyezte volna magát, majd összeházasodott volna Collinsszal olyan gyorsan, mint Charlotte tette, hiúságának hízelgett volna a tény, hogy a nővérei közül elsőként jutott hozzá az annyira vágyott birtokhoz. Úgy érezhette volna, hogy végül megkapja azt a csodálatot, amelyre olyan éhes volt egész életében, és talán még azt is képzelte volna magában, hogy igazán szerelmes Mr. Collinsba. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy valódi kiteljesedésre is lelt volna. Valószínűleg a képzeletbeli szerelem minden, amiben Mary valaha is részesülhetne, hiszen élete során olyan mértékben volt megfosztva a szeretettől, hogy gyakorlatilag nem is lehet fogalma arról, hogy mi is az. És Mr. Collinstól biztosan nem is tanulhatott volna róla semmit.
Maryt az előbbiekben szánalmas teremtésként írtam le, akit annyira káros hatások értek, hogy szinte teljesen elveszítette emberi méltóságát. Az 1996-os BBC-feldolgozás nézői fel fogják ismerni a műsor Mary-értelmezésének hatásait. De ellenvetésként hozható fel, hogy az elbeszélő maga is kevés szimpátiával viseltet Mary iránt, hiszen így fogalmaz, hogy Mary „valami nagyon okosat akart felelni, de nem tudta, mit” (7), „tudálékos és öntelt modora” és csupán elcsépelt hozzászólásai vannak (25), utoljára pedig ezt halljuk róla: „még mindig képes volt moralizálni minden egyes reggeli látogatás felett”(386). A gőgös, öntömjénező hangnem és a fennkölt nyelvezet, melyen Mary szinte állandóan megszólal, közel olyan nevetségessé teszik őt, mint Mr. Collins. Ebből a szempontból megkérdőjelezhető a konkrét szövegen túlmutató értelmezési gyakorlat, melyet én is követtem annak érdekében, hogy körüljárhassam Marynek az apjával való gyermekkori kapcsolatát és azt a valószínűsíthető fájdalmat, ami arra késztette őt, hogy egy két lábon járó könyvvé váljon.
Ugyanakkor Marytől elhangzik egy igencsak szokatlan beszéd is, mely véleményem szerint azt mutatja, hogy még mindig van benne emberi, hogy Lydia szöktetésének katasztrófája olyan sokk volt számára, melynek köszönhetően egy rövid időre tudatára ébredt valós érzelmeinek, hovatovább arra is sarkallta, hogy maga is igazi, törődéstől áthatott kommunikáció elindítására tegyen kísérletet. Aznap, mikor Elizabeth visszatér Derbyshire-ből, a vacsoraasztalnál Mary komoly hangon suttogja neki: „Ez egy valóban szerencsétlen ügy, és valószínűleg sok szóbeszédre ad alkalmat. A mi feladatunk, hogy gátat vessünk a rosszindulat árjának, és egymás szívébe csepegtessük a testvéri vigasz balzsamát” (289). Mary nem tudta levetkőzni nehézkes stílusát, de eme állításának tartalma egészen különbözik szokásos véleménynyilvánításainak begyöpösödött moralizmusától. Ez esedezés a kölcsönös vigasztalásért – pontosan azért, amire mind a négy nővérnek szüksége van. Ha meg tudta volna fogalmazni egyszerűbben – „Emiatt a rettenetes dolog miatt megvetnek majd minket. Mindannyian szenvedünk. Meg kell védenünk és vigasztalnunk kell egymást” –, Elizabeth talán válaszolt volna neki (emlékezzünk, hogy a Netherfield-i bálon egy pillanatra megesett a szíve Maryn). De mivel a traumatikus események és kétszeres gyötrelme hatása alatt nem képes hallani mást, csak húga ismerős, nehézkes stílusát, Elizabeth csendes marad.
Marynek nem kellett volna feladnia. Ha újra próbálkozott volna a jóindulatú Jane-nél, megkapta volna a kívánt testvéri vigaszt; Jane iránta való szimpátiája nyilvánvaló, hiszen a válságos időszakban Jane megkímélte őt a hisztérikus anya ápolásának kimerítő kötelességétől (292). Mary azonban feladja, és egyúttal vissza is tér az öntömjénező moralizáláshoz: „Bármilyen súlyos csapás ez Lydiára, mi azt a hasznos tanulságot meríthetjük belőle, hogy a női erény elvesztése végzetes…” stb.
A pillanat elszáll, és láthatjuk az éveken át tartó apai elhanyagolásnak, valamint saját lélekjelenlétbeli kudarcának eredményét: minthogy nem kap igazi vigaszt igazi emberektől, „Mary viszont továbbra is azzal vigasztalódott, hogy effajta erkölcsi tanulságokat vont le” (289). Amennyire tudjuk, az a Mary, aki képes valódi érzésekre, megszűnt létezni, és csak az üres személy maradt utána.
Az eredeti, angol nyelvű cikkhez felhasznált irodalom:
· Auerbach, Nina. “Waiting Together: Pride and Prejudice.” Pride and Prejudice. Ed. Donald Gray. New York: Norton, 1993. 336-348.
· Austen, Jane. The Novels of Jane Austen. Ed. R. W. Chapman. 3rd ed. Oxford: OUP, 1933-69.
· Butler, Marilyn. “Jane Austen and the War of Ideas.” Pride and Prejudice. Ed.Donald Gray. New York: Norton, 1993. 328-336.
· Drabble, Margaret. “Introduction.” Pride and Prejudice. New York: Penguin, 1989. v-xv.
· Pride and Prejudice. Writer Andrew Davies. Director Simon Langton. With Jennifer Ehle and Colin Firth. BBC/A&E, 1996.
· Robin, Doris T. Private communication
Forrás: Gracia Fay
Ellwood: How not to father – Mr. Bennet and Mary (Jane
Austen Society of North America)
Fordította: Én vagyok az apád blog
A felhasznált magyar nyelvű kiadás: Lazi Kiadó, Szeged, 2004